Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


PÉTER LÁSZLÓ - A legkiválóbb székely mesemondó

2011.10.12

– A csíkszentdomokosi Albert András idézése –

 Nem akarom Benedek Elek nagyságát kétségbe vonni, érdemeit kisebbíteni, csupán nagyon határozott különbséget tenni: Benedek Elek a legnagyobb magyar meseíró; ám akinek méltatlanul elfeledett alakját föl akarom idézni és kiválóságát főként szülőföldje, a székelység, de általában a magyarság tudatába be szeretném plántálni, a Kárpát-medence eddig megismert népi mesemondó-egyéniségeinek legkiválóbbika, Albert András.

Legnagyobb meglepetésemre a neve nem szerepel a Magyar Néprajzi Lexikonban. Pedig szintén kitűnő társairól, joggal, tömör, de jellemző életrajzokat olvashatunk, többnyire a mesekutatásban a legjobbak közé számított kolozsvári Kovács Ágnes (1919–1990) tollából. Ámi Lajosról, Bágyi Jánosról, Borbély Mihályról, Fedics Mihályról, Furicz Jánosról, Kurcsi Mihályról, Palkó Józsefnéról, Pályuk Annáról, Pandur Péterről, Ruszkovics Istvánról, Tombácz Jánosról. Valamennyiüknek ott a helyük. De Albert András méltatlanul hiányzik.

 A népmese közösségi kincs   

A népmeséről, mint a néphagyomány, a folklór valamennyi ágáról, kezdetben az a szokványos felfogás élt, hogy „a nép”, „a közösség” alkotja. De hogy hogyan alkot „a nép”, erről csak homályos elképzelések voltak. Bartók Béla (1881–1945) a népdalt „természeti alkotásnak” tekintette. 1931-ben azt írta: „Természeti produktumnak tekinthetők ezek a termékek, mert a számunkra legjellemzőbb sajátság létrejötte – a pregnánsan egységes stílusok kialakulása – csakis lelki közösségben élő nagy tömegeknek egyféle irányban működő, ösztönszerű variáló készségével magyarázható. Ez a variáló készség pedig nem más, mint valamilyen természeti erő.”

1933-ban már részletesebben szólt a változatképzésről. Fölvetette: tud-e a paraszt mint egyén dallamot alkotni? Erre, úgymond, nincs adatunk, de a dallamváltozatok azt mutatják, hogy a változatképzésre van képessége, igénye.  „Ilyen esetekben kétségtelenül sok egyéni, apró, ösztönös változtatásainak az összességéről van szó, akár egymás melletti, akár egymásra történő variációkat értünk ezen.” A sok apró változatás láncszerű fejlődésének eredményeként a változatok utolsó tagja már jelentősen eltér az eredetitől. (Bartók Béla válogatott írásai. Szerk. Szöllősy András. Budapest, 1956. 20., 315.)

Az egyéniség szerepe a közösségben

Az alkotó egyéniségnek a közösségi hagyomány továbbéltetésében, sőt továbbfejlesztésében betöltött szerepére a most százegy esztendeje született Ortutay Gyula (1910–1978) mutatott rá először a magyar népköltészeti kutatás, a folklorisztika történetében. Fölismeréséhez két ágon jutott. Egyik – a magyar népköltészeti gyűjtés klasszikusának, Móra Ferenc minősítő jelzője szerint – „a legnagyobb magyar folkloristának”, Kálmány Lajosnak (1852–1919) példája. A szegedi paptudós, „az utolsó magyar sámán” (ez is Móra díszítő jelzője) 1913-ban a trianoni határtól pár kilométerre eső, ma Szerbiához tartozó Egyházaskéren talált rá a szegény napszámosra, de kiváló mesemondóra, Borbély Mihályra (1882–1953), akitől egy kötetnyi mesét jegyzett le és adott ki (Hagyományok, 2. k. 1914). A másik ösztönzés, amely Helsinki felől érte, a Folklore Fellows Communications nemzetközi könyvsorozat 68. kötete volt, M. K. Azadovszkij (1888–1954) orosz folkloristának könyve (1926) a szibériai mesemondóról, N. O. Vinokurova asszonyról. Ortutay egyrészt szegedi egyetemi magántanári előadásában (1940. márc. 13.), másrészt ugyanabban az évben megjelent Fedics Mihály mesél című gyűjteményének nagyszabású bevezető tanulmányában, elméleti alapvetésében, meghirdette a népmesevizsgálat új, egyéniségszempontú módszertanát.

Elődeinek példái és saját gyűjtői tapasztalatai, főként a bátorligeti nincsetlen napszámos, a ruszin eredetű Fedics Mihály (1851–1938) mesetudományának elemzése alapján, az egyéniségnek a közösségi hagyomány éltetésében és továbbfejlesztésében betöltött jelentős szerepére hívta fel a figyelmet. Eltérően Bartóktól, nem a tömegek ösztönös, akaratlan változtatásával magyarázta a néphagyomány (népdal, népmese stb.) fejlődését, gazdagodását, hiszen ettől jobbadán csak romlását (a már régóta ismert Zersingungot) lehet észlelni, hanem a népben munkáló kivételes tehetségeknek alkotó beleszólását a hagyományba, tudatos változatképzését, vagyis a nép névtelen, de szinte írói tehetséggel megáldott fiainak alkotómunkájával.

Az alkotó egyéniség telítődik a hagyománnyal; már ezzel, tehát a közösségi kincs birtoklásával, kitűnik az átlagból. Az elsajátított hagyományon tehetségétől függő mértékben változtat, s így adja tovább. A közösség szerepét senki nem kisebbíti: a nép a javasolt változatást vagy elfogadja, szentesíti, vagy elveti. Ez utóbbi esetben a változat elhal. Ez kevésbé érvényesülő alkotás-lélektani törvény a mesében, annál hatékonyabb a népzenei változatok továbbélésében.

A tudomány még Borbély Mihály előtt megismerte a soproni német (hienc) utcaseprőnek, Kern Tóbiásnak (1831–1916) csodás mesetudását. Ő a korábbi századfordulón éppen azzal vált híressé, hogy meséit évtizedek múltán is szinte szó szerint ugyanúgy mondta el. Ezzel a néphagyományt éltető egyéniségeknek egyik jellemző típusává, a reproduktív mesefa jellegzetes képviselőjévé vált. A másik típus, a hagyományt gazdagítóé, a produktívé, ennek képviselői Borbély Mihály meg Fedics Mihály. Fedics azt vallotta: „Aki csak pár mesét is tud, csak tízet is, az akár százat is csinálhat belőle, ha van fogalma [azaz tehetsége!] hozzá…”

A magyar mesekutató iskolát, amely az egyéniségnek a közösségi néphagyományban munkáló sajátságos szerepére ráirányította a folklorisztika figyelmét, Ortutay Gyula (1910–1978) teremtette meg az 1940-es évek elején. A néprajz magántanáraként a szegedi egyetemen, a Tápé-szeminárium keretében, Katona Imre, a pesti egyetemen többek közt Dégh Linda, Kovács Ágnes, Belatini Braun Olga, Banó István vállalt ennek a módszertani tanulságnak alapján érdemi gyűjtőmunkát.

Azóta Ortutay tanítványai és tanítványainak tanítványai sok új mesemondó egyéniségre leltek. Katona Imre, Dégh Linda, Erdész Sándor; Erdélyben Kovács Ágnes, Nagy Olga, Faragó József, Kallós Zoltán, az Alföldön Bálint Sándor, Domokos Sámuel, Bereznai Zsuzsanna talált remek mesemondó tehetségekre. A népzenekutatásra Péczely Attila terjesztette ki az elmélet, a módszertan érvényét. Ő – gyűjtői tapasztalatai alapján – a hagyományt megőrző, reproduktív nótafát Rozi néni típusúnak, az alkotó, tovább fejlesztő, produktív tehetséget Adorján bácsi típusúnak nevezte (Beszélgetések a népzenéről, 1944). De 1940 óta a folklór minden ágában nagyobb figyelemmel és megbecsüléssel vagyunk az egyéni tehetségek iránt, anélkül, hogy a népművészet közösségi jellegét ezzel kétségbe vonnánk. Ilyen aggályai voltak annak idején a mesetudomány kiválóságának, Honti Jánosnak, amikor a Fedics-kötetet bírálta. De az egyéniségvizsgálat nem a finn földrajz-történeti irányzat követelményei helyett, hanem ezek mellett kíván új vizsgálati szempontokat felállítani, s nem utolsósorban a mesélő sajátos stílusteremtő képességeinek kimutatását meséiben.

Az alkotó mesemondó

Jó példa erre a már a szülőfalujában is elfeledett csíkszentdomokosi Albert András (1905–1949), „a mindmáig legszebb magyar meséket tudó mesemondó”. A pesti egyetem folklórtanszékének professzora, Voigt Vilmos minősítette így abban a gyűjteményben, amelyben „híres magyar mesemondók meséit” tette közzé (A táltos kanca és a libapásztorlány. 1989). Ugyancsak ő jellemezte egyetemi tankönyvükben így: „Őserejű népköltő, hegymozgató fantáziával, dinamikus mesékkel, ugyanakkor – mint minden jó mesélő – ő is olyan történeteket ad elő, amelyek százados voltában semmi kétségünk sem lehet.” (A magyar folklór. Szerk. Ortutay Gyula. 1979. 233.)

Az amerikai egyetemeken a magyar folklorisztikának jó hírt teremtő kiváló mesekutató, a kilencvenéves Dégh Linda (1920), számos hazai mesemondónk fölfedezője és méltatója, hangsúlyozta, hogy a népköltészet egyetlen műfajának életében sem játszik olyan nagy szerepet az egyéni tehetség, mint éppen a mesében, hiszen a mesélés mesterségbeli tudást, előadókészséget és nem utolsósorban a hallgató közönség igényeihez való kivételes lélektani készséget, alkalmazkodási képességet kíván. Albert Andrásnak az írói alkotással rokon, „valahol a népmese és az irodalom határán” született képzeletvilágát így jellemezte: „még saját életrajzát is a fantázia csodavilágából vett epizódokkal szövi át; az erdélyi havasok közt megtett vándorútjainak elbeszélése alkalmával tündérekkel, sárkányokkal s más csodálatos lényekkel való találkozásról, rablókalandokról szól, melyeknek ő maga a hőse. Meséinek nagy része hasonlít az álomvilághoz, s azokban a fantasztikus ismerős-ismeretlen tájakat különös lényekkel népesíti be…” Meséiben nagy szerepet játszik az őt annyira érdeklő, sűrű, áthághatatlan erdők világa.

Egyik meséjét, a Szép Andrásról szólót így méltatta: „Nem csak igen terjedelmes, hanem rendkívül mozgalmas is. Legizgalmasabb része a hosszú vándorút, melynek során a hős számtalan viszontagságon megy keresztül; a mesemondó nemcsak úti kalandjait beszéli el, hanem élénk színekkel festi kétségbeesett helyzetét, bánatát, lelki vívódásait, gondolatait is. A maga nemében páratlan ez a leírás, amely oly nyomasztó, mint valami lidérces álom, és a hős megérkezésével ér véget…” Ez a minősítés sugallja, hogy az olyan nagy mesemondó tehetség, mint Albert Andrásé, az írói képességnek válfaja: Albert András csak társadalmi helyzete (és talán tragikusan rövid élete) miatt nem követhette az Arany Jánosok és Veres Péterek útját. Dégh Linda külön hangsúlyozta, hogy Albert András tündérmeséi szinte egyéni („írói”) alkotások.

Megerősítette Dégh Lindát Kovács Ágnes az Ortutay szerkesztette háromkötetes magyar népmesegyűjteményben (1960), amikor Albert Andrásnak A bíró és a katona című meséjét jellemzően így ismertette: „az ismert anekdota egyéni keretben, valóságos novellává kiszélesítve”.

Ugyanebben a reprezentatív kiadványban így mutatta be Albert Andrást: „egyike a legkiválóbb, név szerint is ismert mesemondóinknak. Mesekincse úgyszólván kifogyhatatlan. Figyelemre méltó gazdag teremtő fantáziája, mellyel új meseelemeket alkot (ló, tehén, juhcsordává változtatott emberek, asszonyok és gyerekek, emberré változtatott egér, bogár stb.), és a jól ismert motívumokat összefűzi, valamint fordulatos, költői nyelve.” Bot Jankóról szóló meséjéhez ezt a magyarázatot adta: „tele olyan motívumokkal, melyek Albert András mesevilágán kívül ismeretlenek: a muzsikáló hatlovas hintó, a hét hattyú által vont búvárcsónak, Bot Jankó palotája, birodalma (Eldorádó), Juliska menekülése stb. mind, mind a mesemondó leleménye.” Ez a megállapítás azért fontos, mert pontosan mutatja a meseélettan törvényszerűségét, az egyén beleszólását a mese fejlődésébe, úgy, hogy ez minden újdonsága ellenére beilleszkedik a hagyományba, tehát a közösség elfogadja és tovább élteti.

 A mesemondó emlékezete

Megdöbbentő, hogy ennek a kiváló székely mesemondónknak csupán az 1943–44-ben följegyzett meséit ismeri, nem a magyar olvasóközönség, hanem a folklorisztika, ezt is csak egy vaskos kötetnyi kéziratban, hisz nyomtatásban napjainkig is csak egy része jelent meg.

Ortutay Gyula, a magyar egyéniségvizsgáló mesekutatás megteremtője, 1938-ban Finnországban, Viipuri múzeumában szembetalálta magát a híres finn énekmondó és mesélő asszonynak, Larin Paraskénak mellszobrával. Nem írta ugyan le, de sugallta, hogy mi is jobban megbecsülhetnék népi mesemondó tehetségeinket. Nálunk tavalyig csak a szerbiai Törökkanizsa plébánosának, Bogdán Józsefnek jutott eszébe, hogy pár lépésre Borbély Mihály sírjától, Egyházaskér templomocskájának falán márványtáblát helyezzen el mind a mesélő, mind a gyűjtő emlékezetére (1997). Az elmúlt évben Nagybánhegyes tisztelte meg hasonlóval „Zsofka nénit”, a magyarul is, szlovákul is mesélő Farkas Andrásné Drágos Zsófiát. A napokban Kiskunfélegyházán „a félegyházi mesekirály”, Seres József lakóházát jelöltük meg márványtáblával. Méltán. Mert ahogyan íróink, költőink megérdemlik, hogy az utókor emlékezzék rájuk, a népnek ezek a kiváló tehetségei is joggal lehetnek a következő nemzedékek megbecsült hősei.

 A mesemondó falu    

Emlékének megismertetéséhez az első teendő: meséinek kiadása. Azért nem került neve sem a Magyar néprajzi lexikonba, a Magyar életrajzi lexikon régi és új kiadásába, mert önálló kötetet nem kapott. Pedig a szintén elfelejtett Belatini Braun Olga is megérdemelné, hogy 1943. évi csíkszentdomokosi gyűjtése végre napfényre kerüljön. Ez a rejtélyes művésznő, akit méltatlanul elfeledtünk, jobbadán csupán mint grafikust, Lagerlöf Selma, Kosáryné Réz Lola, Kovács Dénes könyveinek illusztrátorát ismerünk, Albert Andráson kívül még számos domokosi mesélőt megszólaltatott, megörökített. Guzrán József (2), Kosz Márton (2), Kovács Albert (6), Mákszem György (4), Máté János (1), Péter Ignácné (5), Péter Lajos (1), Péter Mihály (5), Sally András (1), Sándor Márton (10),  Sinka Ferenc (6), Szakács András (6),  Székely Antal (1),  Székely Áron (1),  Zsók János (4) nevét örökítette meg. A nevük után zárójelben álló szám a tőlük lejegyzett mesék számát jelzi.

A hazai népköltészeti kutatás jó néhány falut ismer, amelyet több mesemondója is híressé, jelentőssé tett. A moldvai Klézse, a tolnai Kakasd, a Kolozs megyei Ketesd, a zempléni Taktaszada mellé a csíki hagyományőrző falu is méltán társul. Boldizsár Ildikó külön méltatni valót mutatott ki a csíkszentdomokosi mesékben.

Szerinte Belatini Braun Olga gyűjtése reprezentatív példája annak, hogy egy falun belül milyen sokféle mesemondó egyéniség létezik. Ez a különbözőség, változatosság még értékelendőbb, ha tudjuk, hogy a csíkszentdomokosi mesemondók mesekészletüknek legnagyobb részét egymástól hallották, tehát kevés különböző típusú mesét tudnak. „A változatok azonban arról tanúskodnak, hogy nincs két egyforma mesemondó.”  Minden mesélő más-más módon igazítja a meséket saját lelkiállapotához, személyiségéhez vagy ahhoz, amit közölni akar a világról: Kovács Albert, Sinka Ferenc, Szakács András, Péter Mihály, Sándor Márton életbölcsességgel teleszőtt meséi az éles elméjű, furfangos székely meséi, Kosz Márton a humoros meséket kedvelte, Székely Antal havasi pásztormeséket mondott. Mákszem György „kegyes kenetteljességgel” mesélt, „de csak kitűnő emlékezetére támaszkodhatott, mert nem érezte a mese felépítésének elengedhetetlen ritmusát, a sok apró meserészlet misztikus jellegét”. „Kívül állt a mesei világon, tárgyilagos, meggyőződés nélküli mesemondó, aki nem érzi a meseszerkesztés íratlan törvényeit” — írta róla Belatini Braun Olga a mesékhez írt, máig kéziratban maradt bevezető tanulmányában, amelyet mindeddig csak Boldizsár Ildikó ismerhetett meg. Zsók János elferdítette, megcsonkította a meséket, a „még nagyobb mondásban” látta a mese lényegét; „nem a lelkéből tör fel a mese, csak szavakat mond, amelyek megmaradtak kitűnő emlékezetében”. Az egyik mesélő a másik mesélőről mondja, Albert András Zsók Jánosról: „Az a hiba, hogy Zsók nem képzeli el azt, amit mesél, olyanokat mond, amit nem is lehet elképzelni. Rettenetesen túloz, és sok durva szót használ. Azokkal a nagy túlzásokkal zavarja a mesét.”

Belatini Braun Olga olyan mesemondóktól is gyűjtött meséket, akik gyakorlatlanok voltak a mesemondásban, csupán értelmetlen vagy üres tartalmi kivonatokat mondtak el valószínűleg egy jobb mesemondótól hallott szöveg után. Gyűjtésének legnagyobb érdeme, állapítja meg Boldizsár Ildikó is, hogy rábukkant Albert Andrásra, aki „a mese követelményeihez, szabályaihoz híven a régen hallottakból egyéni komponálása szerint alkotja újra a mesét”.

Boldizsár Ildikó végső tanulsága: „Belatini Braun Olga gyűjteménye nem egyetlen mesemondón, hanem egy mesemondó falusi közösség életén keresztül is bizonyítja, hogy a tündérmesék lényeges sajátossága a típusok és motívumok megléte, de a variánsokon belül is rengeteg átmeneti alak, típusbeépítés, „motívumkölcsönzés” figyelhető meg. Elmondható, hogy a meseformák lehetősége szinte végtelennek vehető, korlátozott legfeljebb a mesemotívumok száma lehet. A csíkszentdomokosi anyag arra is jó példa, hogy a különböző formák nem zavarják, hanem erősítik egymást.”

Bár Albert András színvonalához a többiek mesetudománya nem ért föl, hármuknak, Kovács Albertnak, Péter Mihálynak és Sinka Ferencnek egy-egy meséjét Ortutayék reprezentatív mesekiadványukban (1960) érdemesnek tartották közzétenni. Ám Belatini Braun Olga gyűjteménye, a többi csíkszentdomokosi mesemondó teljesítménye is megérdemelné a nyomdafestéket. Székelyföld az utóbbi két évtizedben annyi szép kiadvánnyal sietett megörökíteni páratlan művelődési örökségét, hogy bízom benne, akad kiadó, aki vagy amely vállalkozik a csíkszentdomokosi gyűjtés teljes anyagának közkinccsé tételére. A mesemondó falu pedig nekik is szentelhetne egy emlékszobát fényképeikkel, életrajzi adataikkal, emléktárgyaikkal, esetleges kézirataikkal, megjelent meséikkel.

A legszebb szavú magyar mesélő, Albert András pedig megérdemli, hogy szülőfalujában fölállítsuk mellszobrát; szülőházát, vagy ha ez már nem áll, lakóházát márványtáblával jelöljük meg; intézményt (iskolát, művelődési házat), utcát nevezzünk el róla.

Évente, születés- vagy névnapján mesemondóversenyt kellene emlékezetére rendezni. Visszatérek oda, ahol kezdtem: Benedek Elek nevében továbbra is maradjon gyakorlat az irodalmi mesék versenye, Albert András emlékére pedig a népmese váljék az utókor tiszteletadásának fő formájává.

Albert András nyomtatásban megjelent meséi

A három bolond = Magyar népköltészet. 3. k. Népmesék. Szerk.: Ortutay Gyula. Bpudapest, 1955. 520–525. Szépirodalmi Könyvkiadó. /Magyar Klasszikusok./

Mondotta ALBERT ANDRÁS, Csík m., Csíkszentdomokos. Gyűjtötte B. Braun Olga, kéziratos gyűjtemény. Közölt szövegünk két trufának összefoglalása igen jó szerkezetbe, s a mesemondó is a jó mesélők közé tartozik (638).

Estefia, Éjfélfia, Hajnalfia = Magyar népmesék. Szerk.: Ortutay Gyula. Válogatta és jegyzetekkel ellátta Dégh Linda és Kovács Ágnes. Budapest, 1960. 1. k. 90–114.

Kézirat, első közlés. Mesélte ALBERT ANDRÁS (1908) Csíkszentdomokoson (Csík m.) 1942-ben. Gyűjtötte Belatini Braun Olga. ALBERT ANDRÁS egyike a legkiválóbb, név szerint ismert mesemondóinknak. Mesekincse úgyszólván kifogyhatatlan. Figyelemre méltó gazdag teremtő fantáziája, mellyel új meseelemeket alkot (ló, tehén, juhcsordává változtatott emberek, asszonyok és gyerekek, emberré változtatott egér, bogár, stb.), és a jól ismert motívumokat összefűzi, valamint fordulatos, költői nyelve (710).

Bot Jankó = Uo. 251–269.

Kézirat, első közlés. ALBERT ANDRÁS kézírása 1942-ből, Csíkszentdomokosról. Gyűjtötte Dégh Linda. Az előbbi mese sajátos egyéni változata, tele olyan motívumokkal, melyek ALBERT ANDRÁS mesevilágán kívül ismeretlenek: a muzsikáló hatlovas hintó, a hét hattyú által vont búvárcsónak, Bot Jankó palotája, birodalma (Eldorádó), Juliska menekülése stb. mind, mind a mesemondó leleménye (713).

A hétlábú paripa = Uo. 381–386.

Kézirat, első közlés. Mesélte ALBERT ANDRÁS 1943-ban, Csíkszentdomokoson (Csík m.). [Gyűjtötte] Belatini Braun Olga. Archaikus jellegű mesetípusunk egyéni változata. ALBERT ANDRÁS egyéni módon olvasztja egy mesévé az égitest-szabadító, Tündér Ilona és Rózsa és Ibolya meséjének jól ismert elemeit. A mesének ebben a formájában változatai eddig nem kerültek lejegyzésre (715).

Csillag királyfi és Tündér Ilona = Uo. 496–511.

Mesélte ALBERT ANDRÁS 1942-ben Csíkszentdomokoson. Gyűjtötte Belatini Braun Olga. Az Árgirus mese közeli változata. A szöveg, amely alig tér el a klasszikus népkönyvtől, arra enged következtetni, hogy a népszerű széphistória ma is kedvelt olvasmány a Székelyföldön, s alighanem mesénk közvetlen forrása lehetett (720).

Szép András = Uo. 512–532.

ALBERT ANDRÁS kézirata 1943-ból, Csíkszentdomokos. Mesénk a két nemzetközileg is jól ismert típus: a Hattyúlányok és az Üveghegyi királykisasszonyok igen logikus összekapcsolása. Egyéb változatok híján egyéni alakulatnak látszik, gyanúnk szerint azonban székelyföldi lokálredakció (720).

A táltoskanca és a libapásztorlány = Uo. 2. k. 370–384.

Kézirat, első közlés. Mesélte ALBERT ANDRÁS 1943, Csíkszentdomokos.Gyűjtötte Belatini Braun Olga. Az előbbi mese sajátos egyéni változata. Asztrálmitológiai és samanisztikus elemei külön tanulmányt érdemelnének (987).

Peterke = Uo. 385–396.

Kézirat, első közlés. Mesélte ALBERT ANDRÁS 1942-ben Csíkszentdomokoson. Gyűjtötte Belatini Braun Olga. Mesénk tipikus változata egy kevés figyelemre méltatott magyar népmesetípusnak, melynek változatait eddig még a környező népeknél sem sikerült megtalálni. Krisztus szerepeltetése ebben a mesében minden valószínűség szerint későbbi behelyettesítés, s ez a mesénk is mesekincsünk samanisztikus elemeket őrző keleti rétegéhez tartozik (987–988). 

Kígyók királya = Uo. 690–700.

Kézirat, első közlés. Mesélte ALBERT ANDRÁS Csíkszentdomokoson 1943-ban. Gyűjtötte Belatini Braun Olga.

A negyven rabló = Uo. 717–735.

Kézirat, első közlés. Mesélte ALBERT ANDRÁS Csíkszentdomokoson. Gyűjtötte Belatini Braun Olga. Ezt az Ezeregyéjszakából származó mesét nemcsak ALBERT ANDRÁS lokalizálja, Kriza gyűjteményéből is ismerünk egy csonka szöveget Marosi Gergely gyűjtéséből, amely ugyanilyen hangú. Érdekes volna ismerni annak a ponyvafüzetnek a szövegét, mely a mesét a Székelyföldön elterjesztette, lehetséges, hogy már az átteszi a színteret a keleti miliőből hazaiba (994–995).

Csillagszemű juhász = Uo. 3. k. 51–58.

Kézirat, első közlés. Mesélte ALBERT ANDRÁS, Csíkszentdomokos, 1943. Gyűjtötte Belatini Braun Olga. Ennek a szép mesének, mely gyermekmesekönyvekből, iskolai olvasókönyvekből, továbbá mesejáték és hangjáték formájában annyira ismert, népi változatát alig ismerjük. ALBERT ANDRÁS szövegéről sem állapítható meg teljes bizonyossággal, hogy a szájhagyományból vagy pedig olvasmányaiból származik (1057–1058).

A suszterból lett király = Uo. 239–247.

Kézirat, első közlés. Mesélte ALBERT ANDRÁS 1943-ban Csíkszentdomokoson. Gyűjtötte Belatini Braun Olga. Ez a Gesta Romanorumból származó történet a Székelyföldön láthatólag még a közelmúltban is ismeretes volt, s bizonysága kedvelt népkönyveink rendkívül hosszú életének (1066).

Az engedetlen Halál = Uo. 348–351.

Kézirat, első közlés. ALBERT ANDRÁS meséje (1069).

A három bolond = Uo. 572–579.

ALBERT ANDRÁS meséje tulajdonképpen két meséből szervetlenül, alkalmilag tevődik össze (1079). [Ortutay az első helyen említett jegyzetében dicsérte az új szerkezetet!]

A bíró és a katona = Uo. 741–747.

Kézirat, első közlés. ALBERT ANDRÁS meséje az ismert anekdota egyéni keretben, valóságos novellává kiszélesítve (1086).

 János és a bíró = Uo. 823–832.

Kézirat, első közlés. ALBERT ANDRÁS meséje.

Bodor ügyvéd = Uo. 868–871.

Kézirat, első közlés. ALBERT ANDRÁS meséje keleti eredetű anekdota, nyomát találjuk az olasz novellairodalomban, az európai népi szájhagyományban, így nálunk is közismert (1090).

Az ecsém lakodalma = Uo. 884–891.

Kézirat, első közlés. ALBERT ANDRÁS meséje az utána következő néggyel együtt a képtelen kalandok csoportjába tartozik (1091).

Kilenc tyúk meg kakas = Uo. 971—975.

Kézirat, első közlés. ALBERT ANDRÁS meséje (1096).

A szőrdisznyó és az őz = Uo. 1014–1016.

Kézirat, első közlés. ALBERT ANDRÁS meséje (1098).

 

Forrás: Székelyföld folyóírat

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Albert András méltatása

(Lázár Csilla, 2011.11.03 09:01)

Boldizsár Ildikó mesekutató szerint a domokosi mesemondókat "felfedező" "Belatini Braun Olga (…) gyűjtésének legnagyobb érdeme, hogy rábukkant Albert Andrásra, aki szerinte „a mese követelményeihez, szabályaihoz híven a régen hallottakból egyéni komponálása szerint alkotja újra a mesét".