Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A CSILLAGSZEMŰ JUHÁSZ

2011.10.11

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, annak egyetlenegy fiacskája és egy felesége. De aztán szegények voltak, mint a templom egere.

Egyszer azt mondja a fiúcska :

—Édesapám, én elmegyek szolgálni, szerencsepróbálni.

—Eredj, fiam, jó utat, ahol sár nincs. Nincsen itt­hon miből élni.

Akkor feltarisnyázták a fiút, és útnak bocsájtották. A fiú ment, mendegélt hetedhét ország ellen. Meg sem állt, amíg egy nagy selymes rétre nem ért. Meglátja, hogy a rétnek a másik oldalán valami pásztor nélküli johok vannak. Elment oda hezzuk, kezdte kiábálni a pásztort.

—Hé, atyafi, merre van? Ha nem ügyel a johokra, a farkasok elhordják.

De nem volt sehol senki. „Ej — gondolta magába —, azokat a johokat nem lehet magára hagyni. Őrzöm estig, hátha addig elékerül a pásztor." Eljött az este, de még akkor sem volt sohol sem pásztor. Akkor essze­terelte a nyájat, és elhajtotta ki az erdőbe, egy szép kicsi pusztásra. Ott megtalált egy nagy kőszikla bar­langot. Oda megtelepedett a juhokval. Így pásztorolta a johokat aztán. De gazda nem került neki. Egyszer csak elfogyott az élelme. Gondolta magában, behajtja a johokat a városba, ott elad belőlük, mert ha nem, fára hág a bőre az éhségtől.

Úgy es történt, akkor bément a város szélébe, ott a johokat kint hagyta a mezőn, és ő bement a városba. Kihívutt, egy mészárost, és a berbécsek közül eladott a mészárosnak egynéhányat. Abból berendezte magát élelemvel, és a város végén kapott egy kicsi lakatlan házat, oda megtelepedett a johokval. És odajárt min­den éjszaka hálni. Így telt múlt az üdő sokáig.

Ugyanabban a városban lakott egy király. De olyan hatalmas király volt, hogy mindenki félt és rettegett tőle, mert ha egyet prüsszentett, és ha valaki nem mondta, hogy „jó egészségére adja Isten" azt menten lefogatta a katonákkal, és elposztította.

Egyszer történt, egy vasárnap reggel, hogy a király óriási nagyot prüsszentett. Akkor a katonái felszökdös­tek a lovak hátára, és vitték országszerte a hírt, hogy felséges királyunk nagyot prüsszentett, mindenki mondja : „jó egészségére adja Isten". Ahol csak ezt híresztelték a katonák, nem es akadt az egész nép közül olyan ember, aki ne mondta volna, hogy „jó egészségére adjon Isten". Akkor éppen a juhászlegényke künn volt a legelőn a johokval. Mikor odaértek a katonák hezzá, és elmondták neki, hogy mi a hír a királyról, ő megszegte a parancsot, ő bizony addig nem mondja jó egészségére adjon Isten, amíg a király az ő szép leányát neki nem adja feleségül.

No, lett nagy álmélkodás. Fenyegették a katonák, hogy így, meg úgy lesz, ha nem mondja hogy „jó egészségére".

— Biz én nem mondom, vitéz urak, míg a király leánya az én feleségem nem lesz, ha ezer halálba vitet a király, még akkor sem.

—  No nem baj, te juhász. Mü megmondjuk a király­nak ezt, de tudd meg, hogy a király azokat a csillag­szemeidet kiveszi a helyéből, ha nem fogadsz szót neki.

De nem egyezett bele a legény semmibe. Akkor a katonák megfogták a csillagszemű juhászt, és bévitték a király elejbe, és elmondták a királynak, hogy nem találtak az egész országban olyan embert, mint ez. Met ő azt mondja, hogy míg felségednek a leánya felesége nem lesz, addig ő nem mondja, hogy „jó egészségére adja Isten."

Éppen kint volt a királyleány es, látta a juhászt, nagyon megtetszett neki, de nem mert egy szót sem szólni az apjának. Félt, hogy még őt es megbünteti. Kérdezi a király a juhászt:

—Mondod-e, hogy jó egészségemre adja Isten?

—Én bizony nem, felséges királyom, amíg azzal a szép leányával oltár elé nem menyek. Mégha ezer halál közé vettet, még akkor sem mondom.

—Abból nem eszel, juhász, hogy én épp az én leá­nyomat neked adjam, egy ilyen csekélységért.

Akkor parancsot adott katonáinak, fogják le a juhászt, és vigyék bé szőrdisznók közé, ahol több mint ezer szőrdisznó volt. Meg es fogták a katonák, és bévették a szőrdisznók közé. Akkor nekiállott a juhász, a zekéje zsebéből elévette a furujáját, elkezdett furujázni szépen. Akkor a kicsi disznók nekiálltak, esszefogontoztak, hol kettő, hol három egymással, így kezd­tek táncolni. De kicsi volt a hely nekik. A juhászt nem bántották, mert addig táncoltatta őket, hogy teljesen vízbe borultak, akkor hogy el es voltak fáradva, eltán­torogtak a saját helyökre, és lefeküdtek. Akkor a csil­lagszemű juhász es lefeküdt, és aludt reggelig.

Reggel mén az udvarmester, s hát halljatok csudát, a juhásznak semmi baja nincs. Azonnal vitte a király elejbe, és béjelentette, bogy életben van a juhász. Akkor a király bérendelte magához, és kérdeztette :

—No, most mondod-e, juhász, hogy jó egészsé­gemre adja Isten?

—Bíz én nem, felséges királyom, míg a leánya az én feleségem nem lesz. Még ha a kaszatömlöcbe vettet, akkor sem.

—Na, jó ! Fogjátok meg, katonák, és vessétek a kaszatömlöcbe.

A katonák el es vitték a juhászt. Kint az udvaron volt egy nagy magos ház, hát annak az aljában bé volt ásva egy igen mély kút. A kútnak a fenekében volt két égő gyertya, és a kútnak az oldala mindenütt felállított kaszahegyekvel, sarklóhegyekvel és vasvillahegyekvel volt tele. Akit egyszer abba a kútba belétaszítottak, az élve többet nem jött ki onnat. Mert a kaszaélek szecskává vágták a testét.

Mikor meglátja ezt a juhász „ej — gondolta magá­ban —, ennek még a fele se tréfa, mert ha ide belélöknek ebbe a tömlöcbe, akkor a testem fancsikába szakad !"

Kikérdezik ott a katonák :

—Na, juhász, most mondod-e „jó egészségére adjon Isten."

—Hát várjanak egy kicsit, vitéz urak. Menjenek ki ebből a házból, s hújzák bé az ajtót, én gondol­kozom. Aztán kikiáltom, hogy mondom-e vaj nem.

Akkor a katonák mind kimentek onnan, s őt egye­dül hagyták. Akkor a juhász nekiállt, a pásztorpálcá­ját belészúrta a földbe, levetette a zekét, ráakasztotta a pálcára, és a gyöngyvirágos kalapját feltette a tete­jébe. Akkor azt kiáltotta ki a katonáknak :

—Jöhetnek, met én úgysem mondom. Csináljanak velem, amit akarnak.

 

Ekkor ő gyorsan félrebújt egy szegeletbe, mivel hogy nem volt ablaka annak a háznak, olyan sötét­ség volt, hogy nem látták a valódi juhászt. A katonák azt hitték, hogy a kút szélén áll, akkor a lándzsájukat elészedték, és egyszerre belélökték a kútba a pálcát, zekét és a kalapot. Látták, hogy odalent a gyertya elaludt a tömlöc fenekén, biztosra vették, hogy meg­halt a juhász, és mondogatták egyik a másiknak :

 

—No, hát annak ugyan kicsi esze volt, hogy úgy elszánta az életét egy leány miatt. Pedig, ha mondta volna, hogy „jó egészségére", hát a király annyi pénzt adott volna neki, hogy amíg a világ még két hét, élhetett volna belőle.

Akkor bézárták a ház ajtaját.

Másnap reggel megint ment az udvarmester, hát hallja, hogy a kaszatömlöc felől milyen szép furulyaszó hallatszik ki. „Ej — gondolta magában —, mi az ördög lehet? Elmenyek, és megnezem. Lehetetlen, hogy a juhpásztor volna."

Kitárja a kaszatömlec ajtaját, s hát látja, hogy a juhász nagy vígan ott furujázik. Az udvarmesternek szeme-szája tátva maradt a nagy csudálkozástól. Azonnal a juhászra zárta az ajtót. Futott fel a király­hoz, és jelentette :

—Felséges királyom, még él a csillagszemű juhász.

—Vezessétek azonnal elém — mondta a király.

Mikor bévezették a király elé, kérdi tőle :

—No, mondod-e most, juhász, hogy „jó egészsé­gemre adja Isten?"

—Biz én nem, felséges királyom. Előbb legyek a leányának ura.

—Azt már nem. Inkább bézáratlak a torony­szobába.

—Nem bánom én. felség, ha mind baglyok közé rekeszt, úgy es, úgy sem mondom „jó egészségére", míg meg nem esküszöm a leányával.

 

—No, fogjátok meg, katonák, ezt a juhászt. Vigyétek fel a toronyszobába, majd lekiábálja nekem onnan, hogy „jó egészségemre", mikor a baglyok és a denevérek belekapaszkodnak a csillagszemébe.

 

Fel es vitték a fiút, bérekesztették a toronyszobába. Ott borzasztó sok bagoly volt, denevérek, poloska, svábbogár, tetű, bolha, s mindenféle csúszómászó állat. De alighogy reazárták az ajtót, megint elévette a zsebéből szépen szóló furulyáját, és elkezdett furu­lyázni véle.

Hát halljatok csodát, mi történt! Esszefogantozott minden állat a saját fajtájával, s úgy kezdtek tán­colni, majdnem kirúgták a fal oldalát. Volt olyan sikoltozás, innyogás-vinnyogás, milyet még ember sohase hallott. Minden állat a saját nyelvén sikol­tozott. Mikor már addig táncoltatta őket, hogy a hab szotyogott le rólik, akkor mindegyik elvánszorgott egy szegeletbe, és ott úgy meghúzódtak, mintha ott se lettek volna. Akkor a juhász es lefeküdt, s aludt reggelig. Reggel mén az udvarmester, hogy nézze meg, hogy lám, mi van a juhászval. Benyit az ajtón, hát kutya baja sincs, hanem ott ül a szegeletben, és úgy kacag, hogy mozog a kastély belé.

Fut le az udvarmester a királyhoz, jelenti neki:

—Hallod, felség, még él a juhász. Hanem úgy kacag a toronyszobában, mintha az övé volna ez az egész ország.

—Ej, veszett gyirkos teremtette legényét. Hát úgy látszik, nem lehet elposztítani. Vezessétek azon­nal le színem elejbe.

Le es vezették a király elé. Kikérdi a király tőle :

—No, hogy aludtál, juhász?

—Én jobban mint felséged, mert éjfélig táncoltak a társaim. Azután es úgy aludtam, mint egy királyfi.

—Mit beszélsz? Mint egy királyfi? Hiszen te juhász vagy. Látom, hogy téged nem lehet elposztítani. Most ülj fel az aranyos hintóba.

Belé es ült a juhász, elmentek ki egy szép ezüst­erdőbe. Kikérdezi a király :

—Na, hallod-e, juhász, ha neked adnám ezt a szép ezüsterdőt, hát mondanád-e, hogy jó egészségemre adja Isten?

—Biz én nem, felség, nekem nem ezüsterdő kell, hanem a leánya.

—No, hej neki.

Megint mentek tovább. Onnan nem messze elértek egy aranytavat. Még a halak és a rákok es mind arany­ból voltak benne. Kérdi esmént a király :

—Hát ha neked adom ezt a tavat, akkor mondod-e, hogy az egészségemre?

— Én még akkor se, felség !

— No nem baj, akkor menjünk tovább.

Onnan nem messze elértek egy gyönyörű szépséges,szép fejér márványkő kerítést. Kerítésen belül volt egy olyan fényes gyémántkastély, hogy a napra lehe­tett nézni, de rea nem.

—No, mondjad már: jó egészségemre, juhász! Mert akkor még ezt a kastélyt es neked adom.

—Én bizony nem, felség, addig míg a leányát fele­ségül nem adja nekem.

—Hát az anyádnak azt a lenszöszit! Akkor most menyjünk vissza.

Nem volt mit csinálni, mikor visszaértek a kastély­hoz, a király kihirdette az országában, hogy a leányát a csillagszemű juhásznak adja feleségül. Holnapután megtörténik a lakodalom, aki csak fel tud kelni az ágyából, az mind jöjjön el. Akinek fáj a lába, az kössön estápot. Mert itt úgy lesz a muri, hogy étel, ital elégséges, mindenki ehetik, ihatik amennyit akar, csak hojzanak magokval.

Gyűltek es a lakodalomra annyian, hogy elig fér­tek a kastély udvarába, még a kotlóstyúkok es mind odamentek a csürkékvel.

Mikor megtörtént az esküvő, feltálalták a sokféle ételt az asztalra. Éppen utoljára tormát hoztak bé, és a torma szaga úgy megcsípte a király orrát, hogy egyet nagyot prüsszentett. Akkor a juhpásztor kezdte mondani :

—Jó egészségére adjon Isten ! Jó egészségére adjon Isten ! Jó egészségére adjon Isten ! Jó egészségére adjon Isten ! Jó egészségére adjon Isten ! Jó egész­ségére adjon Isten !

Jó szaporán, úgyhogy már utoljára azt mondja a király :

—Jaj, tovább ne mondd, édes vejem, inkább neked adom az egész országomat s a királyságomat.

Rea es íratta az egész országot s a királyságát, és aztán a csillagszemű juhász odavitette az ő szegény szüleit magához. S aztán együtt éltek a legnagyobb boldogságban. Még most es élnek, ha meg nem haltak.

  

 

 

 Csillagszemű juhász - Kézirat, első közlés. Mesélte Albert András, Csíkszentdomokos, 1943., gy. Belatini Braun Olga.


 

Ennek a szép mesének, mely gyermekincses könyvekből, iskolai olvasókönyvekből, továbbá mesejáték és bábjáték formájában annyira ismert, népi változatát alig ismerjük. Albert András szöve­géről sem állapítható meg teljes bizonyossággal, hogy a szájhagyományból vagy pedig olvasmányai­ból származik.

Ortutay Gyula, Kovács Ágnes, Dégh Linda  (szerk.): Magyar népmesék. Budapest, 1960, Szépirodalmi Könyvkiadó.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.