Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A NEGYVEN RABLÓ

2011.10.14

 
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény özvegyember, akinek korán meghalt a felesége, és két aranyhajú árva gyereket hagyott az urára. De olyan szegények voltak, mint a templom egere. Halászatval és vadászatval foglalkoztak. Avval biz­tosították a megélhetőségüket. De mikor a fiúk  elérték a húsz esztendőt, azt mondta a nagyobbik fiú Balázs, Dénesnek, az öcccsének :

— Öcsém, jó volna, ha elmennénk valamerre szolgálni, szerencse próbálni, met így nem élünk meg. Azonban itt van az üdő, hogy megházasodjunk. Zsellérházból nem házasodhatunk, édesapánk es immár tehetetlen, muszáj lesz elmennyünk valamerre.

— Jól van — azt mondja Dénes —, én es akarója vagyok, hogy elmenjünk.

Megmondták az apjuknak, mi a kívánságuk, de azt mondja az apjuk :

— Még ne menjetek el, met olyan álmot láttam, hogy én nemsokára meghalok.

Maradtak a fiúk még egy hétig, ezalatt meg es halt az apjok, és el es temették. Akkor nagy szomorán vándorbotot vettek a kezökbe, és elindultak világgá. Sokáig utaztak, míg végre reátaláltak egy cserepvetőhöz. Ott mindjárt munkát kerestek maguknak, kaptak es olyan munkát, amiből egy kicsi pénzt meg tudtak takarítani. És ott töltöttek el hét eszten­dőt egy végbe.

Azalatt megismerkedtek két testvérleánnyal, azok es szolgálni voltak. Nemsokára feleségül es vették őket, akkor felszereltek, s eljöttek vissza hazájukba, hogy éljenek egy kicsi szabad életet. Balázs a pénzéből megvett a falu közepjibe egy kicsi kocsmát, és avval kezdte meg az életet. Dénes pedig megvett egy kicsi vízimalmot, és avval tartotta fenn a családját.

Így telt múlt az üdő sokáig, de mivelhogy Dénes­nek nem volt semmi igahúzó marhája, Balázs pedig napról napra gazdagodott, Dénes kénytelen volt ő hordja a tűzifát a hátán. Egyszer, amint kiment az erdőre, megtalált egy szép piros tiszafát. No, gondolta magában : „Úgy hiszem, ez a fa engemet boldoggá teszen." Le es vágta a fát, darabokra ródalta, és elvitte az uraságnak. Az uraság annyi pénzt adott érte, hogy ő abból tudott venni egy szamarat hámmal és gyeplővel és egy kicsi szekeret. Aztán egy szamárval hozta a fát. De egyszer, amint keresi az erdőben a fát, meglássa, hogy onnat nem messze egy országút az erdő széle mellett vezet el, és az erdőszéj felől való részen akkora felhő van úton, mintha valami égiháború jött volna onnan. Akkor ő a szamarát biztonságba helyezte, és kifutott egy hegyes kősziklára, onnan nézte, hogy mi lehet az. Egyszer csak lássa, hogy a porfelhőből egy sereg lovas ember alakult ki. Nézte, hogy azok vajon hova mennek. Hát éppen egyenesen a kőszik­lának tartanak. Akkor ő a kőszikláról leszállott, béfutott a kőszikla alá, ott volt egy bukros fenyőfa, és arra felmászott. Ott meghúzódott. Egyszer hallja, hogy nagy beszélgetés van ott. Ő egy kicsi likat csinált magának a fa bokrosságán keresztül, hogy ne csak halljon, hanem lásson es. Hát lássa, hogy ötvenkét rabló van ott, és azok csapnak olyan nagy zajt. Egyszer hát előáll a vezér, szembefordul a kősziklával, és azt mondja hangosan :

—  Ajtócskám, mátyácskám, nyíljál meg, ajtócskám !

Erre megnyílt a kősziklában egy csapóajtó, akkor leszedték a lovak hátáról a zsákmányokat, met annyi mindent loptak, hogy azt se tudták mijök van, és behordták a kőszikla barlangba. Ott elraktároz­ták, és aznapra ott es maradtak.

Az ember nem szállott le a fáról, várta, hogy lám, még mi lesz. Másnap reggel kijöttek a rablók a bar­langból, a vezér volt az utolsó. Akkor felrakták a zsákokat a nyeregbe, és szembefordult a rablókval, és azt mondja a cimboráinak:

— Ide figyeljetek, vitézeim. Máma elmegyünk, kelet felé tartunk az üvegvároshoz, met ott még megbecsülhetetlen kincs fekszik. És aztat kell kezünk­be kerítsük. És kiszámításom szerint tizenkét napon belül vissza nem jöhetünk. De ha valami veszedelem talál, akikül megmaradunk, a három kerek dombnál találkozunk.

Ekkor megint szembefordult a kőszikla csapó­ajtóval, és azt mondta az ajtónak:

— Ajtócskám, mátyácskám zárulj bé, ajtócskám !

Ezzel az ajtó bézuppant, ők pedig felültek a nyereg­be, és elvágtattak kelet irányába. Ezt hallotta mind Dénes a fán. „No, gondolta magában, most mán én es szerencsés ember vagyok." Mikor jó messze elmentek a rablók, lemászott a fáról, odavezette a szamarát a kicsi szekérvei a barlang ajtójához, akkor ő es szembeállott az ajtóval, elmondta azokot a varázsszókat, amit a vezértől hallott volt:

-Ajtócskám, mátyácskám, nyíljál meg, ajtócskám.

Ekkor előtte es kitárult az ajtó. ő gyorsan bément a barlangba, de olyan fényes volt a barlang belseje a sok kincstől, úgy ragyogott, mint a fényes nap az égen. Met abban a barlangban a világon mi csak létezik kincs, réz, ezüst, arany, gyémánt és minden­féle tengeri gyöngyök, megbecsülhetetlen mennyiség­ben, azonküjel volt bársony-, selyem,- ezüst-, és aranyruhák, a legdrágább fajta ételek és italok és töménytelen sok hordó pénz. Azonküjel rémítő sok lábbeli fából, rézből, ezüstből, aranyból, vasból, királyi koronák és kardok, borzasztó sok fegyver és lőszer, legdrágább fajta edények ezüstből, aranyból királyi bútorokval volt zsúfolva. Elképzelhetetlen volt, amit látott Dénes. De neki nem volt ideje gyö­nyörködni benne, mert attól félt, nem-é, hogy vaj egy rabló lesi. És ha lesni találja, akkor ő itt hagyja a fogait. Ezért gyorsan esszeszedte több mindenfé­léből egy-egy kicsit, amit értékesebbnek talált, azt felrakta gyorsan a szekerére, és elvágtatott haza.

Gyorsan béállott az udvarára, nem szólt senkinek semmit, béhordott mindent a pincébe. De mikor meglátta a felesége s a gyermekei, szemek-szájok tátva maradt a csudálkozástól. Akkor Dénes megvett vagy száz darab zsákot, vett két pár szép lovat, két nagy szekeret, és a fiával elment a szekerekvei a rablóbarlanghoz. A fiát posztba állította a kőszikla tetejére, ő a két szekérvei állott a barlang elejibe- szembefordult a kőajtóval, és elmondta a varázs­szavakat. Ekkor megnyílt az ajtó, gyorsan berohant, bévitte a zsákokat, pénzből, ruhából, lábbeliból, edényekből, fegyverből, mi csak található volt- mindenből megrakta a zsákokat, azokot kihordta. Ötven zsákot tett egyik szekérre s ötvenet a másikra es. Akkor megint elmondta a varázsszótagok és az ajtó bézárult, és ő a két szekérvei gyorsan elhajtatott ki az erdő széjig. Akkor visszament egyedül, és a szekereknek a nyomát elvakolta. S akkor lekiál­totta a fiát a kőszikláról. Ketten elmentek a szeke­rekhez, ott megvárták az estét a szekér tetejére fel­tették a faágakat, hogy senki meg ne láthassa mi van a szekérben. Akkor szép csendesen hazamentek, az is­tálló alá ástak egy nagy pincét, és oda minden kincset belévermeltek. És azután a pénzből vett sok szép tehenet, és így éltek boldogul egy darabig.

Egyszer azt mondja az asszony :

—  Hallá-é kend, nem volna-é jó megmérjük, mennyi aranyat hoztak? Hogy tudnók számon­tartani, hány vékaérő van.

Azt mondja a gazda :

—  Jó es volna, hallod-e. Csak annyi a baj, hogy a mü vékánk litervékás, ide pedig nagy véka kéne. Hát küldjük el a gyermeket a Balázsékhoz, met ő vetőmagot es árul, neki biztosan nagyvékája van és kéressük el. Mondjuk azt a gyermeknek, hogyha kérdezik Balázsék itt, hogy mire kell a véka, mondja azt a gyermek, hogy zsidótól valami vetőmagot vettünk, és azt akarjuk megmérni véle.

A gyermeknek eléggé megmondták, hogy mit mondjon, de az örömében nem tudta eltitkolni, hogy mire kell a véka. Hanem mikor elment a gyermek Balázs bátyjához, s kéri a vékát, azt kérdik tőle:

— Mit mértek véle, fiam?

-Hát mit-é. Aranypénzt.

Azt mondja Balázs :

— Valahonnét bolond szél fúj. Hát honnét kaptátok az aranyat?

-Az erdőben szedtük essze fák alatt.

-No, hát most már hiszem, hogy nincs eszed, met én es jártam az erdőre, még egy darabkát se kaptam. Hanem azét azt súgja a feleségének:

— Hallod-é, asszony, jó volna megszurkolni a véka fenekét, hogy lássuk meg, hogy tényleg mit mérnek.

Meg es szurkozták jól, odaadták a gyermeknek, s az hazavitte.

A gyermek mikor ment keresztül a pallón, vélet­lenül a vékát beléejtette a vízbe, úgy hogy alig tudta kivenni onnat. S amikor hazavitte, kérdi az apja:

—  Te mét vizezted bé a vékát?

—   Megmostam, met egy kicsit mocskos volt. A feneke úgy ragadt héza a kezemhez, elig tudtam lemosni róla.

Hát nézi, s meg van szurkolva a feneke. Vett egy bicskát, levakarta, s akkor mérni kezdték az aranyat véle. Éppen kilencvenkilenc véka lett belőle.

Azt mondja az asszony :

— Jó volna még egy vékát hozni belőle, hadd legyen száz.

—   Hadd el, asszony. Hát nem elégedel véle? Látod-é, még mi edényt, mi ruhát, lábbelit, fegy­vert s még mennyi mindenféle fajta kincset, az is megér egy véka aranyat.

—   Ó, az nem ér semmit, azér csak hozzon még egy vékával, hogy pontoson száz véka arany legyen a pincében.

—   Jó, jó, majd aztán hozok később, most nem mehetek oda, met a rablók most éppen mennek haza. Majd egy hét múlva elmegyek, és akkor ho­zok.

—   De most kéne, hogy tudjuk bérakni a pincébe a száz véka aranyat.

—   No, ha most kell, akkor most hozok — akkor olyat vágott az asszony pofájába, hogy az asszony többet nem kérte az aranyat. Meg volt elégedve azzal, ami volt.

Akkor hazaküldték a vékát, de akárhogy letakarították a fenekét, méges egy kicsi aranykorpa, mosztika rearagadt a szurokra. A gyermek megköszönte a vékát, és elment haza. A kocsmáros nézni kezdte a véka fenekét, felismerte rajta, hogy tényleg igaza volt a gyermeknek, met aranyat mértek véle. Akkor elment az eccséhez, jól felpakolva, mintha radinába ment volna, met nekik éppen akkor született egy fiúgyermekek. Akkor jól elvendégeskedtek, és fél részegen voltak, azt mondja neki Balázs:

—  Te ecsém, Dénes, ugyan bizony honnant az ördögből hoztátok azt a sok aranyat, hogy vékával kellett megmérjétek?

Erre csak megijedt a házigazda, hogy hát miről tudja az ő bátyja, hogy aranvat mértek a vékával. Meg es kérdezte azonnal:

— Miről gondolod, Balázs, hogy én aranyat mér­tem?

— Hát én arról, hogy a véka fenekébe belé volt ragadva egy kicsi. S a fiad es megmondta, hogy aranyat mértek. Mondjátok meg nekem es, hogy hol van, én nem árulom el senkinek se a titkot.

Már látta a molnár, hogy a bátyja elől nem tud kitérni, muszáj volt megmondjon mindent. Ej, de aztán még volt egy nebúsulj. Met ők másnap estig mulattak, mintha valóságos lakodalom lett volna. Az egész falu csodálkozott rajtuk, met akkora ked­vek volt, hogy még a ház hídjában es táncoltak. Mikor vége lett mindennek, azt mondja Balázs az eccsinek:

- Mikor mehetnénk el, ecsém, oda?

" Hát várj, bátyám, most nem mehetünk, met most éppen a rablók mennek haza, és ha ott találnak

bennünköt, akkor reggel es este van. Majd én szólok,mikor menyjünk.

Aztán úgy meggyőződtek rajta, hogy tényleg úgy lehet, ahogy Dénes mondja.

De hét leteltével Dénes elment egyedül a barlang­hoz, hogy megnézze nincsenek-e hon a rablók. És hozott es magával egy véka aranyat, met azok nem voltak hon. Akkor visszajött, s megmondta a báty­jának : fogjon bé két szekerbe, ő es béfog kettőbe, s menjenek el a barlanghoz. De csak száz zsákot hozzon, mert ő es csak annyit viszen.

„Jól van — gondolta magában Balázs —, csak egyszer tudjam meg, hol van a barlang, aztán én kiütöm a szarvát az aranynak. Met titkon dugva s lopva elhordom előled. Met én úgy es nagyobb vagyok, mint te." Ekkor béfogtak a szekérbe, és négy szekérrel elmentek a barlanghoz. Vitték Dénes­nek a fiát es, hogy álljon őrt, míg ők lopják az aranyat, és rakják a szekért. És ha valahol valamit lát vagy hall, azonnal szóljon nekik.

Ekkor elment Dénes az ajtóhoz, Balázs figyelte minden mozdulatát és szavát. Dénes a varázssza­vakkal megnyitotta az ajtót. Ekkor zsákokval be­mentek, és megmerték aranypénzvel a kétszáz zsákot. Gyorsan kihordták, és felrakták a szekerekre. Dénes megint bezárta az ajtót, lekiáltották a legényt a kőszikla tetejéről, és elvágtattak haza. De volt-e öröm odahaza? Még a tyúkok es táncoltak örömökben. Macskák összefogóntoztak a kutyákkal, és úgy zsukáltak az udvaron. Akkor elraktározták a sok aranyat pincébe s amerre s hova lehetett. Megint azt mondja Balázs :

— Jó volna elmenjünk, hallod-é, még hozzunk egy-két szekérrel.

— Most ne menjünk, Balázs, met most eppen a rablóknak érkezniök kell haza, s ha ottkapnak,akkor nem menekülünk meg a halál elől.

Gondolta magában Balázs : „Ez csak ámítás, elmegyek én egyedül." De nem mondta az eccsinek, hanem reáhagyta az eccsire, hogy majd csak később mennek.

Akkor Balázs béfogott a szekérbe. Mivelhogy gyermekek nem volt, a szolgájával ment el a bar­langhoz. Ott elmondta a varázsszótagokat, megnyílt az ajtó, és ők bémentek. Vittek magukval vagy két­száz zsákot. Mikor megtöltötték a zsákokat, akkor két rabló elészökött két üres hordóból, met ezek lesben állottak, met észrevették, hogy hiányzik az aranyból. Megfogták az embert, a szolgát es, mind a kettőt közepben kettéhasították. A szolgát belévetették egy örvénykőlikba, az embert felakasz­tották az ajtónak a két sarkára. Akkor a zsákokat félrehányták, és kijöttek a barlangból. Bezárták az ajtót, s elmentek a többikhez. Az hitték, hogy már más nem tudja az ő titkokat. És így telt el egy hét.

Várta haza a kocsmárosné az urát, de az csak nem jött. Volt a kocsmárosnénak egy szolgálója, egy híres büszke szép leány volt, mert az ő keresztanyja egy boszorkányos tündérasszony volt. Keresztelési ajándékul adott volt a keresztlányának egy karincát, és meghagyta a leány édesanyjának, hogy amikor a leánka tizenkét éves lesz, ezt a karincát akkor adják oda neki. De addig senkinek se viselni, se ki­bontani nem szabad, mert ez egy drága kincs.

Mikor a leányocska akkorát nőtt, hogy bétöltötte a tizenkét esztendőt, akkor adta oda az édesanyja a keresztelő keresztanyától kapott ajándékot, a karincát a leánkának. Mikor átadta a leánkának, akkor a leány édesanyja azonnal meghalt, és így árván nőtt fel. Mikor a leány kibontotta a karincát, hogy lássa, hogy benne van egy kicsi ezüst vessző, aminek a végén egy kicsi piros rózsa volt. És a vessző szélére rea volt írva, ,,Mikor ezt használatba veszed, mondd el e szavakat, ha valamit el akarsz varázsolni: Hókuszpókusz. És amit a vesszővel megérintesz, az olyannak varázsolódik, amilyennek gondolod." Ennek nagyon örvendett a leány. Azonnal ki es próbálta-. Volt egy mérges kutyájuk, azt megérintette a vesszővel, és elmondta : Hókuszpókusz, és gondolta, hogy legyen a kutyából egy pulykakakas. Másik percben egy pulykakakas termett előtte. És amikor bészegődött a korcsmárosnéhoz, akkor elvitte magával a karincát és a vesszőt es. Azt mondja ekkor a korcs­márosné neki :

—  Róza fiam, menj el a molnár sógorhoz, és mondd meg neki, hogy Balázs már egy hete, hogy elment szerencsét próbálni, és még nem jött haza, sem ő, sem a szolga. Ha tud, csináljon valamit. Azt hiszem,eddig meg es haltak.

A szolgáló el es ment Déneshez, elmondta, amit az asszony üzent. Ő már azonnal sejtette, hogy a bátyja biztosan meg van halva, met egy hét óta haza kellett volna, hogy jöjjön.

—  Jól van — azt mondja a szolgálónak —, majd elmenyek. Ha élve, ha halva, ha megkapom, elhozom.

Ekkor a szolgálót hazaküldte, ő pedig átöltözött más ruhába, béfogott a szekerbe, vitte a fiát es magá­val. A fiát őrnek állította, és ő elment a barlang ajtóhoz. De csak egyedül, gyalog, ott megvigyázkodott jól. Akkor megnyitotta az ajtót, még vart egy kicsit kívül, hogy vajon nincs-e valaki a barlang­ban. Mikor már meggyőződött rajta, hogy senki sincs a barlangban, akkor gyorsan béosont, ott megvigyázkodik, hát lássa, hogy a bátyja kétfelől az ajtó sorkára fel van akasztva, kétfelé hasítva.

Ő gyorsan a két darabot belétette két zsákba, csípte a két hunya alá, és elvitte a szekerekhez, oda letette a földre, és ami nem volt zsákba rakva arany, abból megmert egy néhány zsákkal, azt is kihordta szeke­réhez, és felrakta. Akkor visszament, és bezárta az ajtót. Elment a szekerhez, odahívta a fiát, és haza­mentek.

Az aranyat bepakolta az ő saját pincéjébe, akkor a gyerekvel a bátyját elvitte a kocsmához. Mikor meglátta a kocsmárosné, majdnem kétségbeesett ijed­tében.

— Most már mit csináljunk uramval? Met így el nem temethessük. Met még azt fogják hinni a szom­szédság, hogy mü hasítottuk ketté uramat.

Ekkor Dénes hazament. Ő már többet nem baj­lódott vélek. Megfizetett Balázs a furfangjáért.

Ekkor azt mondja a szolgáló, Róza:

— Tudja-e mit, kocsmárosné asszony? Én elme­gyek a doktorhoz, és kérek receptes orvosságot tüdő­baj ellen, és ha megvan az orvosság és a recept, akkor senkinek se lehet gyanúja a dologban. És gazdámot tegyük bé egy hideg kamrába, hogy ne szagosodjon meg. Azután én elmegyek a zöldségáruló vak Kender öreghez, aki nem lát, és adok neki pénzt, és elhívom, hogy gazdámat varrja essze. Ő nem fogja látni, hogy mit varr, és mü es megnyomjuk jól pénzvel, hogy ne szóljon senkinek. És amikor gazdám essze lesz varrva, úgy békenjük halványsárga fes­tővel az arcát, hogy senki fel ne ismerje a vágást.

És akkor törvényesen eltemessük, és így semmi baj nem lesz belőle.

-Jól van, Róza, látom, hogy eszed van, úgy foguk csinálni, ahogy mondtad.

Akkor elment a leány orvosságért és receptért.

Mikor ezt megszerzette, akkor elment a vak Kender zöldségeskereskedőhöz, és adott neki egy jó marok pénzt, csak jöjjön el, met volna valami zsákvarrogatas. És ha meg tudná varrni, annyit fizetnének neki, hogy nem kéne többet áruljon.

Az öreg bé es egyezett a dologba, elment a leányval és esszevarrta az elhasított kocsmárost. És akkor az öreget jól feltarisnyázták pénzvel és élelemvel,  és elbocsátották, de megmondták az öregnek, hogy ne szóljon senkinek erről a dolgáról. Ekkor az öreg hazament, és jól béállította magát minden árúval, és hallgatott egy darabig. Ekkor a kocsmárosné vett sárga festőt, és jól béfestette az urát, és úgy nyúj­tották el. Ekkor hírül adták a faluban, hogy meghalt a kocsmáros, és hamaroson el es temették, és nem es vették észre, hogy mibe halt meg a kocsmáros. De véletlenül a vak Kender es elment a temetésre, hogy igyék egy kicsit az ingyen kapott italból. Jól es fogad­tak mindenkit, és csakhamar vége lett ennek es, és azután meghagyták Dénes sógornak es, hogy nehogy valahol elárulja, hogy ő hozta haza a halottat. Ő nem es árulta el, met ő még jobban fétette az életét mint a kocsmárosné, és így telt-múlt az  üdő egy darabig.

Eközben a rablók megint visszamentek a barlanghoz, de milyen nagy volt a csodálkozások, mikor nem kapták ott az elhasított embert. Ekkor azt mondja a vezér a többinek :

—  Halljátok, cimborák, én úgy hiszem, hogy más es tudja a mü titkunkot. Jó volna kiszimatolni, hogy ki jár ide.

Ekkor kiszökött az ötvenkettő közül egy legény és azt mondta a vezérnek :

-     Én leszek az, vezérem. És ha nem kapom meg azt az embert, aki idejár, akkor én saját kezemmel fogom elposztítani magamat.

— No, és mennyi idő alatt fogod megkeríteni?

— Hét napon belül a kezünkben lesz az az ember, aki a titkunkat tudja.

Ezt tudta Dénes es, hogy most keresik őt a rablók. De ő a kapun küjjel nem járt ez alatt az üdő alatt. Ekkor az egy rabló csendőrruhába öltözött, és bejött a faluba. Kezdte keresni a titoktartó embert. Bément a csárdába, kocsmába, mindenütt tisztelte a legényeket s az embereket, s azt mondta, hogy ő most szabadult meg a katonaságtól, nincsen sem apja, sem anyja, szeretne megtelepedni ebben a faluban, azért jött ide. Hátha még később valahol aranyat es találhat, met itt lehet elrejtve az erdőkben, ő régebb hallotta az öregektől. Akkor aztán majd nagygazda lesz, és visszaadja azoknak az embereknek a kölcsön­pénzt, aki most segít rajta. De nem ajánlkozott senki se, mert mindenki szegény volt. Senkinek se volt elhányó pénze. Itt nem boldogult a rabló. Ekkor elment egy másik kicsi faluba, mivelhogy megvolt ehülve, elment egy öreg zöldségárushoz, akinek vak Kender volt a neve. Kérte, hogy adna neki valami ennivalót, megfizet ő dúsan érte. Mikor jól evett, és megfizetett, kezdte érezgetni az ujjával a vak Kender a pénzt. Kérdi a rabló :

Talán maga nem lát, öregem?

-Ó én nem látok semmit, méges látok mindent met ez a pénz alighanem olyan pénz, mint amilyent a múlt heteken kaptam, mert érzem a fogá­sáról.

Ekkor a rabló belémarkolt a zsebibe, és belényomta az öregnek a markába egy jó marék pénzt. Beszéljen, öregem. Mit is mondott vala az előbb?

—   Hát én csak azt mondtam, hogy a múlt héten még ilyen pénz járt a kezemben.

— Hát azt kitől kapta?

—   Ó, hagyja a fenébe. Valami zsákvarrogatásért kaptam. Pedig nem es zsákot varrtam össze, hanem egy kétfelé hasított embert.

—   Na jól van, öregem. Megmutatná-é nekem, hogy hol van az a ház?

—   Meg én, csak nem hagyhatom magára az üz­letemet.

—   Ó, hagyja a fenébe. Én annyi pénzt adok kend­nek, hogy kend annyi érőt nem árul el.

Akkor megint belényúlt a zsebébe, és még egy jó marok pénzt odanyomott az öregnek.

— No, most zárja bé az üzletét, és jöjjön vélem.

Az öreg bé es zárta, és elment az emberrel, elve­zette a kocsmaajtóig.

—   No — azt mondta az idegennek —, én hatá­rozottan tudom, hogy itt lakik az az ember, akit én esszevarrtam. Azt hiszem, itt van az a kocsma.

—   Igen, igen itt van, most éppen egy kocsma kapujában állunk. Bemenet a baloldalon az utca sarkától a harmadik háznál.

— No, akkor ez az biztosan.

Ekkor a rabló megint pénzt adott az öregnek és az öreg elment haza a pénzzel. Ekkor a rabló krétával húzott három keresztet a kapura, és vissza ment a többi rablóhoz.

Ezt látta a szolgáló, hogy mit csinál egy idfegen a kapunál, mikor elment az idegen a kaputól, a leány gyorsan kiment, és a keresztet letörölte a kapuról. Mellettek alul is volt egy korcsma, annak a kapujára rajzolt három keresztet. Az azon alul való kapura is keresztet húzott. A másik oldalon való kapukra es keresztet húzott. Visszajött, mint aki jól végezte dolgát. Este azt veszik észre, hogy sok, de sok ember van a kapu előtt. Nézik a kapun a kereszteket, hát még tíz kapura es van húzva. Most már melyiken menjenek bé? Mikor ezt látta az a rabló, aki a keresz­tet húzta a kapura, gyorsan a kardját a szívébe szúrta.

Most már mit csináljanak? Mégis gyanúsak lettek azon a korcsmán, amelyiknek a kapuján nem volt kereszt. Ekkor elhatározta magában a vezér, hogy ő fog csinálni egy jó figurát. Akkor kiment a cimbo­ráival a mezőre, ott egy lópásztor ötven szamarat és ötven lovat pásztorolt. Megvette a pásztortól az ötven szamarat, elhajtották azokot az erdőbe, ott megnyúzták az egészet. Akkor a vezér belébujtatta a rablókat a szamárbőrbe, és egyik a másikát bévarrta, úgy, hogy a legutolsót a vezérük varrta bé. Akkor ő es pásztornak öltözött, és azzal a szamarakat béhajtotta a korcsmároshoz.

Éppen az özvegy korcsmárosnénál vett szállást, bekötözték a szamarakat az istállóba, és enni adtak. Meg volt hagyva a rablóknak, hogy éjfél tizenkettő­kor ő ki fog menni a szállásából az istállóba, egyet kibont a szamárbőrből, az aztán bontsa ki a többit, és aztán a többi az ő dolgok. Akkor a vezér bément a konyhára, ott érdeklő­dött több mindenről, kerülgető szókkal, és olyan pénzt fizetett italért és ételért, amiből a kocsmárosné vissza kellett adjon. A kocsmárosné nem sejtett semmt, hogy ez miféle ember, valami pénzt is adott vissza, de aranypénzt. Ebből aztán kiderült minden.

De azért a vezér nem szólott semmit. De már megvolt győződve, hogy az ottvaló házigazda és annak a csaláfa tudja az ő titkaikat. De a szolgáló látta, hogy azok a szamárok, amik az istállóban vannak, nem egész jó állatok és úgv éjfél tíz óra tájban kiment az istállóba, hogy hozzon tűzgyújtó szalmát elé. Mikor bélépett az istállóba, azt hallja, hogy azt mondja egy szamár:

—  Talpra, fiúk, mert itt a vezérünk !

A leány megijedt, gyorsan visszafutott a konyhába, kötte a karincát maga elejbe, vette a varázsvesszőt a kezébe, és kiment az istállóhoz. Ott meghallgatkozott, nem hallott semmit. Akkor szépen bément az istállóba lábujjhegyen, hogy észre ne vegyék, és ahogy feküdtek a szamarak, varázsvesszővel megérintette őköt, Elmondta a három varázsszót: Hókuszpókusz, fókusz, változzatok azonnal szamárrá. És abban a percben mind az egész szamár talpra szöktek, és azt nyeringezték : „Iá, iá, iá."

Ekkor a leány visszament a konyhába, mint aki jól végezte dolgát, lefeküdt, de azért egész éjjel ébren volt reggelig. Egyszer észreveszi, úgy élféj  tájban, hogy a vendég gyorsan felöltözik, és elment ki az istállóba. Azt mondja a szamaraknak:

—  Talpra, fiúk, met itt van az üdő.

Hát akkor azt kiáltsák a szamarak neki :

—  Iá, iá, iá.

Ekkor elővette a kardot a vezér, és rájuk kárinkodott:  ,

—  Ne károgjatok, hanem gyorsan vetkezzetek.  Kardját beleütte egy szamárba, hogy a  bőrét kihasítsa, hogy belőle az ember kijöhessen. Del átja,  hogy nem ember van benne, hanem igazi samár. Ekkor hozzácsapott a karddal még egynéhányhoz,  úgy hogy mindeniknek kifordult a bele. Csudalkozni kezdett, mi az ördög van ezekvei a szamarakval. Ezek tényleg valóságos szamárrá változtak ? Vagy az az átkozott szolgáló kicserélte őköt? Met a házból nem járt más ki, csak ő.

Ekkor vissza akart jönni a konyhára, de érzi, hogy valami megérintette a karját. Tekint oda, hát lássa, hogy két felfegyverzett csendőr áll mellette. Másik percben már keze-lába essze volt kötözve. Akkor még ami élt szamár, a leány mind kivezette az istállóból, és parancsolta a csendőröknek, figyeljék meg, hogy mit fognak beszélni ezek a szamárok.

— Met én most visszaváltoztatom őköt azokká, amik voltak szamárbőrbe.

Ekkor a leány megérintette a vesszővel mindegyi­ket, és azt mondja ekkor egy szamár a többi közül :

— Talpra, fiúk, mert bilincsben a vezér.

De alighogy ezt kiszólotta, a csendőrség sortüzet adott nekik, és az összest mind lelövöldözték. Akkor kibontották a szamárbőrököt, és minden szamárbőrben, egy erőteljes felfegyverzett embert kaptak. De ekkor már mind meg voltak halva, csak a vezér élt egyedül. Őt bevitték a tömlöcbe, és ott töltött tíz kerek esztendőt. Tíz esztendő múlva megszökött, és elment onnan a verestorony nevű kőhöz. Ott lakott egy százötven esztendős öreg ember, aki viperákat és háromfejű kigyókat tanított ki mindenféle csudatételre. Akkor ment a rablóvezér, és bészegődött az öreghez három esztendeig szolgának. Mikor letelt a három év, ezalatt úgy megtanulta a kígyókval való elbánást, és mindenféle varázsszót, hogy annál jobban még az öreg sem tudott semmit. Akkor az öreg adott neki egy háromfejű viperát, megmondta neki a vipera nevét, és hogy kígyó milyen szókra engedelmeskedik. Met az volt a leghatalmasabb kígyó.

Ekkor a vezér visszajött a barlangjához, szólott a barlangajtónak, az meg es nyílt előtte, és amikor bément a barlangba, egyebet nem látott odabé csak denevéreket, döglött egereket és patkányokot. Majd­nem meghalt csudájába, hogy hová lett innét a sok kincs. Ekkor elment azonnal a korcsmárosnéhoz. Úgy akarta, hogy azokot eltegye láb alól, és azután majd visszaszerzi a sok aranyat tőlök, met biztosan csak ők hordták el.

Mikor beért a korcsmához, álruhába öltözött, és mint egy cirkuszos, a viperájával csudákat csinált. Úgy hányták a pénzt oda neki, azt se tudta hova tegye. De hát fölösleges volt a pénz. Ő csak evvel akarta megcsalni a korcsmárosnét. Azon éjszakára odament szállásba a korcsmárosnéhoz, és aludt nyugodtan szépen reggelig. De akkor es ott volt a szolgáló leány. Már férjhez volt menve, és a férje árult a kocsmába. De a leány ráismert az emberre, pedig az orcáját nem láthatta.

És amikor eljött a reggel, a kígyósember kiment az udvarra, odagyűjtötte az egész háznépet, hogy nekik tiszta ingyen fog csudákot csinálni, azét amet szállást adtak neki. Kiment Róza es, a kötényt felkötte, varázsvesszőt a kezébe vette, akkor az udvaron körülállottak, hogy lássák, hogy mit csinál a vipera. Ekkor azt mondja a vipera gazdája :

— Gyöngyvirágom, ugorjál a kötényesre, és karold ketté.

Ekkor a leány a kígyó felé suhintott, és suttogva elmondta a varázsszavait, és parancsolta, hogy ez a kégyó ugorjék a kötényébe. Akkor a kégyó oda es ugrott, de Rózát nem bántotta. Akkor ő letette a földre a kégyót, a varázsvesszővel megérintette, és parancsolta, hogy váljon kővé. Alig szóllotta ki már a kígyó kővé volt változva. Akkor odaszökött a gazda mellé, azt is megérintette vesszejével, és neki es parancsolta, hogy :

—      Élethosszig változzál egy nagy füles szamárrá !

A másik percben egy nagy füles szamár ment ki a kapun. És így megsemmisült a rablóvezér terve, met többet senki se tudta visszaváltoztatni emberré.

Azután Dénes megosztotta az aranyat a sógor­asszonyával, vettek sok bihalot, marhát, csináltak nagy tanyákot az erdőkön, és ők lettek az országnak a legnagyobb gazdag emberei. Azután kiásatták a sírjából a kettéhasított korcsmárost. Róza azt es megérintette a varázsvesszejével. Első szavával azt mondta:

—  Elevenedjél meg !

 Második szavával:

— Légy szép és erős, amilyen voltál!  Harmadszor :

— Élj boldogul, míg ki van szabva az életed !

Akkor odahívatta Dénest feleségestől, és Balázs megesküdött az eccsinek, hogy soha többet az ő híre nélkül nem fog semmit csinálni.

És azután élnek boldogul még most es, ha meg nem haltak.

 

 

A negyven rabló  - Kézirat, első közlés.

Mesélte Albert András Csíkszentdomokoson, gy. Belatini Braun Olga.

Ezt az Ezeregy éjszakából származó mesét nem­csak Albert András lokalizálja, Kriza gyűjteményéből is ismerünk egy csonka szöveget Marosi Gergely gyűj­téséből, amely ugyanilyen hangú. Érdekes volna ismerni annak a ponyvafüzetnek a szövegét, mely a mesét a Székelyföldön elterjesztette, lehetséges, hogy már az átteszi a színteret a keleti miliőből hazaiba.

 Ortutay Gyula, Kovács Ágnes, Dégh Linda  (szerk.): Magyar népmesék. Budapest, 1960, Szépirodalmi Könyvkiadó.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.