Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A SUSTERBÓL LETT KIRÁLY

2011.10.11

 

Még akkor történt, mikor Krisztus urunk és szent Péter facipőben a földön jártak.

Jártokban a kertekbe bétértek egy házhoz éjszakai szállásba. Mikor bémentek a házba, akkor vették észre, hogy ott egy susterember lakik. Köszöntötték a mestert illendőképpen, és üdvözölték az egész család­ját. A suster es fogadja illendőképpen. Volt neki egy felesége és két fiúgyermeke. Mindjárt széket adtak a vendégiknek, és leültették. Szent Péter elmondta, hogy szállást kérni jöttek. Azt mondja a suster: Istené a szállás, emberé a hálás. Hát én es örven­dek, hogy vendégeknek adhatok helyet, és jó vacsorá adok nékik.

És azután finom ágyat vettetett. És amikor a vándorok lefeküdtek, a suster lemérte a lábaikat, és reggele egy pár hermonikás szárú csizmát csinált nekik, és reggel nem engedte meg a vendégeknek, hogy a facipőjöket húzzák fel, hanem csizmát kellett hújzanak. És még a rongyos ruháikat es mind kicserélte. A tarisnyájukat megrakatta élelemmel, és még pénzt es adott nekik. Jól megfrustokoltatta, és akkor elbúcsúztak a vendégek, és megint útnak indultak. Szent Péter mind nézélte magát a csizmában, és mondta Jézusnak :

—  No hallod, Uram Teremtőm, még legénykoromban sem volt csizmám, de ha tudtam volna, hogy ilyen szépen áll nekem, nem jártam volna facipőben. Hanem, Uram Teremtőm, még tégedet sem láttalak hermonikás szárú csizmában. És ami ruhát és élelmet kaptunk még az es megér valamit. Hanem én azt mon­dom neked, Uram, ha te es így gondolod, azt az embert nem volna kár megjutalmazni, hogy a jóságáért ő es legyen boldog.

Ekkor Jézus lenyúlt a földre, felvett egy fél marék port, és maga után visszavette. A másik pillanatban azt mondja Jézus Péternek :

—  Nézz vissza, Péter, mit látsz?

Péter visszatekint. Hát látja, hogy a susternak min­den épülete tűzben van.

—  Jaj, Uram Tereintőm, menjünk, oltsuk el a tüzet, mert a susterembernek ég a háza !

Azt mondja erre Jézus :

—  Hadd el, Péter, hadd égjen, mert neki van más hely.

 

 

 

 

Ők ketten megint csak ballagtak tovább. A susternak csakugyan leégett minden épülete, de úgy, hogy sem a csűrből, sem a házból, sem az istállóból semmit meg­menteni nem lehetett. A suster a családjával meg tudott menekülni. Sem egy falat kenyerük nem volt, sem egy krajcárjuk, egészen koldussá maradtak. De azért nem zúgolódtak Isten ellen. Belényugodtak Isten akaratába, Isten adta, s Isten el es vette. Ekkor vettek négyen négy pálcát a kezükbe, és vándorútra indultak.                    

 

 

 

Amint mentek mendegéltak, úgy három nap leteltével rémítő nagy víz mellé leültek, ami úgy nézett ki mint egy tenger, de méges folyt. Kezdett spekulálni a suster, hogy mi módon tudná átszállítani a családját a vizen. Addig mentek a víz partján, amíg egyszer kaptak egy rozoga csónakot. Most már mit tudjon csinálni, ha mind a négyen beleülnek, akkor elmerül a csónak. Hát úgy gondolta magában, hogy elsőbbszőr átviszi a feleségét a csónakban. Mikor átolértek a vizen, ott kitette az asszonyt a partra, és visszament a gyerekekért a csónakval. Ezalatt, míg ő evezett a feleségével, addig egyik gyermeket elvitte egy nádi farkas. A másik gyermek belészökött a vízbe, és a víz szélén úszni kezdett lefele. Nemsokára meglátta ezt egy vadász, és azonnal kihívta a gyermeket a partra. Megfogta a kezét, és elvitte az ő házához, met neki, gyermeke nem volt. Amelyiket a nádi farkas vitt el onnan nem messze egy berszán legeltette a nyáját. A pásztornak a kutyái elvették a gyermeket a farkas­tól, a pásztor elvette a gyermeket a kutyáktól, s mint­hogy neki nem volt gyermeke, elvitte a házához. Ami­kor visszajött a suster, a gyermekeket sehol se kapta meg egyiket se. Tűvé tette az egész partot, addig kereste, de sehogy se akadt nyomikra. Bújában és bánatában majdnem meghalt az ő gyermekeiért. Ekkor gyermek nélkül muszáj volt visszamenni az asszonyhoz. Amíg ő a gyermekeket kereste, az innenső parton addig egy ember elrabolta a feleségét. És amikor átoljött, a feleségét se kapta meg. Akkor ráült a száraz porondra a susterember, és elkezdett keservesen sírni, hogy mért verte meg az Isten őt olyan erőst.

Hiszen  ő mindig mindenkinek csak jót tett, és valamennyien az ő házában jártak szállásba, vándoremberek vagy asszonyok, mindenkinek új lábbelit adott, jó ruhát, élelmet és pénzt, és méges ő ilyen keserves sorsra érdemes. De aztán ő belégyőződött, megadta magát a sorsának, és akkor felkelt nagy búsan. Azt se tudta, hogy merre menjen, csak megindult egyfelé.

Addig ment, amíg egyszer azt veszi eszre, hogy ő valami város szélén van. Akkor elment bé egy házhoz szállásba, de ott es rossz helyre talált, mert valami rablók tanyáztak ott. Ott megfosztották minden ruhá­jától, ingesen, gagyásan, hajadonfőtt kivették az ajtón az út szélére. Most már csak kicsi híja volt, hogy meg nem őrült egészen. Mind azon gondolkozott, hát nem elég, hogy ellopták gyermekeit és a feleségét, hanem még belőle es ilyen koldus lett. Akkor onnan nem messze volt az országútja alatt egy vízcsatorna. De víz nem folyt benne, azért oda bújt bé. És ott virradt meg. Reggel, mikor felkélt a nap, ő es kibújt a lúd alól, hát látja, hogy rettenetes sok nép nagy nemzeti lobogókkal mennek ki a mezőre. És egy dísz­kocsin fényes sapkát vittek. És tizenkét sirült szarvú fehér ökör húzza a hintót. Csudálkozott a suster, vaj mi lehet ez. Ő es megindult a néppel, aminthogy ő volt a legutolsó, hát egy öregasszony es hátrább maradt, és kérdi az öregasszonyt, hogy merre vonul ez a sok nép.

Azt mondja a vén mámi:

—  Ó, bácsi drága, királyt akarnak választani. Látta azt a fehér ökrös szekeret? Azon vitték a királyi sisakot. Odakint a mezőben felvettetik a levegőbe, és akinek a fejére esik, az lesz a király.

—    Nahát én es kíváncsi vagyok meglátni, kimenyek én es, és megnézem, hogy kiből lesz a király.

Mikor kiértek a mezőre, a suster elment ki a oldalába, felállott egy nagy szenescsutakra, hogy jobban lássa onnad, hogy kinek esik a királyi sisak a fejére.  Egyszer hát látja, hogy a királyi korona felrepül a levegőbe, hát éppen az ő feje felé irányít. Úgy megijedt a suster, leszökött a szenescsutakról, de mikorra leszökött, akkorra már a királyi korona a fejébe volt.

Ki akarta kivenni a fejéből, de még megbillenteni se tudta. Pedig jószűvvel adta volna akárkinek. Akkor a sok nép odafutott, megfogták a gagyás embert, és felemelték az áerba. És minden száj azt kiáltotta :

 — Éljen az új király, mert kisirített bajusza van. Azonnal elvitték a királyi trónra, pedig szegény sus­ter jobb szüvvel megszökött volna a trónról, amint­hogy ott legyen, mert nem volt neki semmi boldogsága, mert se felesége, se gyermeke. De aztán belényugudt a sorsába, mert ha az Isten így akarja, akkor legyen így. A nép azt akarta, hogy feleséget válajszon magának közülük. Akkor három nap leteltével országszerte kihirdette az új király, hogy minden özvegyasszony három napon belül jelenjen meg nála. Még az olyanok es, akik elváltak a férjeiktől, vagy a férjek hagyták el őköt. Amelyik asszony azt meg nem teszi, annak karóba húzatja a fejét.

Ment ez a hír országszerte mindenüvé. És amikor három napja volt, annyi volt az özvegyasszony a király udvarán, hogy sok. Ekkor a király két sorba állította az asszonyokat, és szembe fordította egy­mással, és akkor köztök elsétált. Mindegyiket jól meg­nézte, de nem akadt reá a feleségére. Akkor kiadta a parancsot, hogy elmehetnek. Akkor megint hirdetett, hogy azok az özvegyek, akiket úgy loptak el az uruktól vagy úgy szöktek el az uruktól, azok az asszonyok jelenjenek meg. Mert aki odahaza marad, annak karóba húzatja a fejét. És amikor ezek es megjelentek.

azkot es két sorba állította, és végignezte őköt. De akkor se talált a feleségére. Ekkor parancsot adott reá, hogy elmehetnek. Akkor megint kihirdette az országába, hogy  most azok az asszonyok jelenjenek meg, akik nicsenek a férjeikkel megelégedve, akik muszájból kötötték a házasságokat. Azok es azonnal jelen­jenek meg, mert ha nem, úgy a férjeikkel együtt karóba húzatja a fejőket.

Akkor es esszegyűltek de sokan, még aki szerette az urát, az es eljött, mert szerettek volna feleségül menni a királyhoz. Ekkor azkot es kettős sorba állí­totta a király, okulát tett, hogy jobban láthasson, és úgy nézte végig mind az asszonyokat, de akkor se kapta meg a feleségét.

Most térjünk vissza a két fiúra, hogy mi lett velük. Amikor a suster áthozta a feleségét a vizen, alighogy elhagyta a feleségét a csónakval, egy halászember arra ment, meglátta az asszonyt a víz partján, kér­dezte, hogy hol van a férje. Elmondta, hogy vissza­ment a gyerekekért, hogy azkot es átszállítsa a vizen. Ekkor azt mondja a halász az asszonynak.

— Jöjjön el vélem, nénike, az én házamhoz, a fele­ségem nagyon beteg. Tanítson valami orvosságra. Aztán én visszakísérem magát ide.

A susterné mit se sejtett ebből, elment a szegény embervel, s amikor megérkeztek a halász házához, akkor a halász megfogta az asszonyt, s bévitte a pincéjébe, és oda bézárta. És mindennap avval ostromolta az asszonyt, hogy legyen az ő felesége, mert ő özvegy ember. Amikor igent mond, akkor szabadon bocsátja. Az asszony eleget mondta, hogy inkább a halált választja, s úgy se köll más ember neki. S a halász a pincéből nem es eresztette ki.

És amikor visszament a suster a gyermekeiért, azokat sehol se találta, mert az egyiket megfogta egy nádi farkas fél karjánál, kezdte vonszolni a kölykeihez. Észrevették egy berszánembemek a kutyái.Ekkor a kutyák rárohantak a farkasra, s a farkas a gyermeket elejtette. Akkor berszánember odament, megfogta a gyermeket, és elvezette az ő házához. Ott kimosdatta a

a vérből, tiszta ruhát adott rea, és azután iskolába járatta. És abban a faluban kellett járjon a gyerek iskolába, amelyik faluban volt az édesanyja es.

És a másik gyermek, mikor megijedt a farkastól, ijedtébe beléesett a vizbe. De szerencséjére tudott úszni, és nem sok idő múlva a gyermeket kihúzta a vízből egy vadász. Az es elvitte az ő házához, és a gyermek mikor felgyógyult, azután ő es iskolába já­ratta. És véletlenül a gyermek ugyanabba az iskolába járt, amelyikbe az öccse. Ott egy alkalommal elpana- szolkodtak egymásnak, hogy velük mi történt, és így ismerték meg egyik a mást. És azután sohase mentek el egymagukban, mindig ketten jártak.

Es egy napon azt mondja a nagyobbik fiúnak a tanítója :

-Nesze, fiam, ez a kancsó. Itt nem messze lakik egy halász. Annak van jó kútja, és hozz a kútjából vizet.

A gyermek alighogy elment, mikor megérkezett a halász házához, kimeríti a vizet a kútból, hát menyen egy szép asszony arrafelé egy vizes kondérval. A gyer­mek alig tudta megállni, hogy fel nem kiáltson. Azt akarta kiáltani: jaj, édesanyám, hát maga itt van? De aztán látta, hogy az asszonynak más ruhája van, azért félt, hogy ez talán nem es az édesanyja.        

És nem merte megszólítani. Ekkor az asszony a kúthoz ért, és

kérdi a gyermeket:

-Ki fia vagy kicsi fiam?

Elmondja a  gyermek, hogy ő kinek a fia. Ekkor az asszony  nem szólt semmit, csak a nyakába borult, és megcsokolgatta.

csak annyit mondott neki:

Látod fiam,           te es árva vagy, nekem sincs uram,elhoztak tőle. És most, mikor a király azt hirdette,

hogy minden özvegyasszony jelenjen meg nála, ér mégsem mehettem oda.

—  De miért?

—  Azért, fiam, mert aki elrabolt engemet, az min­dig zárva tart.

Azt mondja erre a gyermek :

—  Nem baj, néni, én megmondom a tanító bácsi­nak, hogy maga özvegy asszony, méges zár alatt tart­ják magát. Hátha a tanító bácsi segít a dolgon.

Ekkor az asszonynak kicsordult a könnye, megén megcsókolgatta a fiát, és akkor a fiú visszament a víz­vel a tanítójához.

A vizet letette a tanító asztalára, és akkor gyorsan kisietett, és elmondta az öccsének, hogy itt egy udvar­ban egy olyan asszonyt látott, mint az ő édesanyjo. És azt mondta neki, hogy nem volt szabad neki meg­jelenni, mikor az Özvegy asszonyokat a király magá­hoz parancsolta. Azt mondja ekkor a kisebbik gyermek :

—  Az akkor biztosan valami lopott asszony, még lehet édesanyánk es. Mondjuk meg a király bácsinak, hogy itt van egy özvegy asszony, és egyszer se tudott eljönni a király bácsi hívására, mert a kaput örökké bézárják előtte.

Akkor a két gyerek el es ment, és érdeklődtek, hol lakik a király bácsi. Megmutatták nekik a királyi palotát. Mikor felmentek a király kastélyába, és amikor meglátta őköt a király, azt hitte, hogy álmot lát. De közelebb lépett a fiúkhoz, és rögtön fölismerte a fiait. De azért nem árulta el ő se magát, hanem a zebkendőjével eltakarta az arcát, hogy a gyerekek ne lássák, hogy ő sír. És később azt kérdezte a gyerekektől:

—  Miért jöttetek, küs fiúcskáim?

Ekkor elmondták a gyermekek, hogy ahová ők jár­nak iskolába, ott lakik egy olyan asszony, akit a ha­lász nem engedett el, amikor a király bácsi az özvegy­asszonyokat hívta.

—  Pedig azt mondta nekem, hogy neki nincs ura, mert ellopták tőle.

Ekkor a király esszeszedett egy ezred katonaságot, teljes felszereléssel, a fiúkat hintóba ültette, és ő es elment a gyerekekvel abba a faluba, ahol a halász lakott. Akkor a halász udvarát körülvetette katonái­val, és ő bément a halász udvarára. Hát hallja egy­szer, hogy a pinceablak felől keserves sírás-rívás hall­ható. És azt kiabálja valaki:

—  Segítség, segítség, met ölnek meg.

Ekkor a katonák bérontották a pincébe, hát látják, hogy odabé van egy halászember, egyik kezében baltát fog, a másik kezében egy nagy kést. És véle szem­ben a földön egy szalmazsákon kuporog egy asszony, Amikor a király es bément, azonnal megüsmerte a fele­ségét. Akkor a halászt lefogatta, és azonnal karóba huzatta a fejét. Feleségét pedig magához ölelte, és azutan a gyermekeit vette fel az ölébe. A halásznak minden vagyonát kiosztotta a szegényeknek, ő visszatért családjával a palotába, felesége es királyné lett, neki es átadták a királyi pálcát, és rájuk bízták az egész ország dolgát.

Akkor csaptak egy örömlakodalmat, hogy az Isten mégg egyszer őket egy helyre rendelte, és azután boldo­gan éltek. Nem volt szegény ember sehol sem, és mindenki csak azt kiáltotta :

-Éljen az igazságos király !

Még most es élnek, ha meg nem haltak.

 


 

A susterból lett király 938 Kézirat, első közlés. Mesélte Albert András 1943-ban Csikszentdomokoson, gy. Belatini Braun Olga.

Ez a Gesta Romanorumból származó történet a Székelyföldön láthatólag még a közelmúltban is ismeretes volt, s bizonysága kedvelt népkönyveink rendkívül hosszú életének.


Ortutay Gyula, Kovács Ágnes, Dégh Linda  (szerk.): Magyar népmesék. Budapest, 1960, Szépirodalmi Könyvkiadó.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.