Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bot Jankó-Albert András meséje

2011.10.28

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a nagyvilágban egy szegény ember, s annak egy felesége és egy gyönyörű szép leánya, de az olyan szép volt, hogy hét ország csodájára járt. Csak annyi volt a baj, hogy olyan szegények voltak, mint a templom egere, nem volt semmijük, sem lakás, sem birtokféle, sem marha­féle, hanem jártak az uraságnak napszámra, és amit kaptak napszámot, verejtékes munkájuk után, abból éldegéltek, de úgy is csak szegényesen. Azt mondja egyszer az ember az asszonynak :

 — Na, hallod-e asszony, én nem kínlódok többet itthon, azért a kicsi pénzért, s nem nyomorgok tovább, hanem elmegyek a nagyvilágba, hátha valahol fel­fogadnak kocsisnak vagy béresnek, és többet tudok ott szerezni, mert az itthon való keresetből semmit sem tudunk sem venni, sem élni. Most már, ha volna miből, tarisnyázz fel, s meg sem állok, amíg egy jó helyre nem találok, s ha akad valami jó szolgálat, hát üzenek haza nektek, s gyertek el ti is. Most már vess valami harapnivalót a tarisnyába, hadd mehessek, mert ki tudja, hol állapodok meg, s hogyan. Ej, eleget sírt, rítt az asszony és a leány is, de mindhiába, mert amit ő kigondol vagy mond, azt meg is csinálja. No hát nem volt mit tenni, muszáj volt feltarisnyázni a semmiből is. Akkor elbúcsúzott a csa­ládtól, s jó éjszakát köszönt, s útnak indult. Ment, mendegélt, hegyen-völgyön, árkon-bokron mindenen, keresztül. Egyszer csak elérkezik egy rengeteg erdő szélébe, egy kicsi falucskába, de alighogy beért a faluba, hallja, hogy a falu közepe felé milyen nagy muzsikaszó van és éneklés.

„Ej — gondolja magá­ban —, hogy még hétköznap is úgy mulatnak az emberek, hogy valami jó munkák lehetnek, hogy tudnak sok pénzt szerezni, no de nem baj, elmegyek én is oda, hadd lássam, miért van olyan nagy ked­vük?”

Akkor vette az irányt az éneklés hangja felé, de nem kellett sokáig menjen, mert hamar odaért, s hát uram teremtőm, az egész falu össze van gyűlve egy kocsma elé. Még a betegek is mind ott vannak, ki istápra támaszkodva, ki pálcára, ki a másikra, ki a kerteknek dőlve, ki szekerekben, de aki csak nem volt meghalva, az mind ott volt: öreg, fiatal, legény, leány, gyermek, leányka.  S még a kutyákat és a macská­kat is odavitték, s tyúkot, ludat, récét, csirkét s kicsi pipéket s récefiakat, s kicsi s nagy házi nyulakat, s úgy teli volt az út s a kocsma eleje, hogy még egy zsákvarrótű sem fért volna be közéjük, s hát látja, hogy ott mindenki eszi a legdrágább ételeket, s csak­ úgy isszák a sört, bort s pálinkát, mint a vizet, s éne­kelnek úgy, hogy szakad össze a hely, s egy része felkelt, s úgy táncolnak, hogy ütik le egymást a lá­bukról. Még a kutyák is úgy verték össze a hátsó lábukat, hogy csattogott a bokájuk, s a macskák pittyogtattak, a ludak verték össze a szárnyaikat, s a récék összefogódzkodtak, s olyan karzsukát jártak, hogy dobogott alattuk a föld, s hát a tyúkok hogy siringeztek a kakasokkal, hogy forgott velük a világ, s a kicsi csirkék s a pipék s a nyulak, azok mulattak úgy, hogy nem lehetett volna még karóval sem meg­közelíteni.

Ej, egyszer csak meglátják ezt az idegen embert, hogy megy arrafelé. De olyan éhes volt, hogy a szemei zöldet-kéket láttak, s méghozzá úgy le volt rongyo­sodva, hogy majdnem egészen csóré volt. Mikor meg­látták a mulató emberek ezt az idegent, hogy megy arrafelé, hát egyszerre százan szöktek fel, és futottak a szegény ember felé.

„Ej — gondolja magában —, majd még lehúzzák még a bőrt is rólam ezek ! Jó volna elmenekülni, ej, miért is jöttem ide, itt ma döghalált csinálnak belőlem ezek a jókedvű fickó legények."

Éppen meg akart térülni, hogy elmene­küljön, de akkor már nyakon fogták a mulató legé­nyek, belekapaszkodtak, ki a hajába, ki a ruhájába, s melyik hol meg tudta fogni, úgy kezdték vonszolni a szegény öreget a kocsma felé, és szidták, s károm­kodtak rajta, hogy nincs még annyi esze sem, mint egy pipének, hiszen ingyen adnak mindent, azt a tördelésit, s mégsem akar idejönni.

—    Na üljön le ide, s egyék s igyék, most kap a máséból, ezért pénz nem kell, s ha jókedve lesz, hát húzatunk a muzsikásokkal egy jó nótát, ha tud tán­colni, hát itt mulathat kedvére, mert Bot Jankó fizet mindent. Ő rendezte ezt a mulatságot, s ha nincs pénze, hát mondja meg, mi hozunk kendnek is.

—    Ej, hát emberek, ilyen rossz ruhába ne enged­jük, hogy egyék ez az idegen atyafi, hanem hozzanak valami más szép ruhát s csizmát ide.

Nosza rajta, eloszlik egy része az embereknek, s addig a másikak levetkőztették az öreg idegent, s akkor felöltöztették más ruhába, s jó lábbelit a lábára. Mikor ezzel elkészültek, hát egy olyan fiatal szép ember lett belőle, mint egy mákvirág, mert azt a gúnyát is Bot Jankó adta. Akkor behívták a kocs­mába, s hát látja, hogy odabent van egy nagy, magas, szálas, szép legény, s úgy táncol, de úgy szórja szét a zsebéből az ezüst, arany s a rézpénzt, hogy térdig járnak az emberek a sok pénzben. Gondolja magá­ban, Isten neki, ha másnak szabad felszedni a pénzt, hát ő is hozzálát, hiszen felfér neki is, mert még egy krajcárt sem hozott hazulról. Na, nekigyürkőzik ő is, megrakja jól a zsebeit, keblét, tarisznyáját mindenféle pénzekkel, és éppen indulni akar ki az ajtón. De hát nem engedik ki, mert elébe állt az a szép szál legény, és azt mondja neki :

— No, hallod-e te szegény ember, rég, hogy várta­lak, mert tudom, hogy van neked egy világhírű, tündérszépségű leányod. Most csak az a kérésem, hogy add nekem a leányodat feleségül, és én örökre bol­doggá teszlek családoddal együtt. Én vagyok a tejjel, vajjal, mézzel folyó országnak a királyfia, a nevem Bot Jankó, de csak azért hívnak így az emberek, mert olyan erős a fejem, hogy még a vasat is elhajlítom rajta, és még azt is tudom, hogy szolgálni indultál. De nem muszáj, hogy elszegődjél, mert én annyi pénzt és gúnyát adok neked, amennyit huszonegy szekér elbír, csak ígérd nekem azt a szép leányodat, ha úgy akarod, hogy többet ne légy szegény.

Ej, gondolja magában a szegény öreg, hát legyen utána, s kerüljön elejibe, hát legalább nem kell bú­sulja tovább az ennivalót, sem a ruhát, sem a pénzt, hát Isten neki, odaígérte a leányát az ismeretlen le­génynek.

Na, jól van, akkor Bot Jankó kiment a kocsmából, s nem telt belé egy fertáljóra, hát megint jön vissza, s azt mondja a szegény embernek :

— Na, édes apámuram, nézzen csak ki az ajtón, mit látnak szemei?

Nézi, nézi az öreg, s hát uramfia, ott van a kocsma előtt huszonegy szekér megrakva mindenféle fajta pénzzel és szebbnél szebb bíboros szivárványszínű gúnyákkal s lábbelivel, hosszúszárú csizmákkal, gom­bos cipőkkel, gumibocskorokkal, posztópapuccsal, de el sem lehetne magyarázni, hogy mi mindennel. Elég az hozzá, hogy huszonegy szekér mindenfélével és még egy ruganyos kocsi az öreg számára, hogy ne döcögtesse magát a szekéren, és minden szekér elébe oda volt fogva négy sirült szarvú cinentári fajta svájci tehén, csak a kocsi előtt volt négy fehér mén paripa, de olyanok, hogy még a felhőkbe is felvitték volna a kocsit, és minden szekérnél egy kocsis. És azoknak meg volt mondva Bot Jankó által, hogy semmit vissza ne hozzanak, csak az ostort.

Akkor Jankó jól megvendégelte az öreget is, és jól megtraktálta itallal is, és akkor megparancsolta neki, hogy pont hét nap múlva itt legyen az arany ruganyos kocsival, s hozza magával a leányát és a feleségét is, hogy megtarthassák a lakodalmat, és most pedig in­duljon hazafelé, és mindenütt csak a fehér kicsi kutya nyomán menjenek, mert az van megbízva az út irányítására.

Na, jól van, fel is ül az öreg az aranyruganyos, bársonypaplanos fényes kocsira, de csodák csodája, ahogy beleült a kocsi ülésébe, és megindultak haza­felé, hát uram, teremtőm el ne hagyj, olyan szépen kezdett muzsikálni a kocsi, hogy kívánatos volt hall­gatni. De alig mentek hét mérföldet toronyiránytól toronyirányig a kicsi fehér kutya után, hát egyszer csak hopp, megálltak a lovak, és azt mondja neki a kocsis :

—    Na, szállj le a kocsidról, és nyisd ki a kapudat, mert itthon volnánk.

Néz jobbra, néz balra az öreg, s hát tényleg az ő kapuja előtt állnak. Na jól van, leszáll a kocsiról, s kinyitja a kaput. Erre kijött a házból a felesége s a leánya, és mikor meglátják, hogy megy be az udvarra egy fényes hintó, s utána sorakozik be a huszonegy szekér, hát szemük-szájuk tátva a maradt a nagy csodál­kozástól, hogy hát azok vajon miért mentek be oda az udvarra, hiszen még meg sem kérték a szál­lást. De hát meglátják, hogy egy olyan ember van a kocsi előtt, mint kit szült a világra a gazda, odaszól az asszony :

—    Hallja kend, atyafi, ugyan kitől kértek szállást, hogy ilyen bátran jönnek be az udvarunkra, hiszen nincs itthon a gazda, már vagy három esztendeje, hogy elment hazulról, és azóta ide férfinak belépni nem volt szabad.

Erre odaszól az Öreg, mert nem ismertek rá abban a szép fényes ruhában :

—    Nem baj, asszonyom, csak menjen be, s készítsen jó vacsorát huszonöt személy részére, mert megfize­tünk mi érte.

Na, jól van, hát be is megy az asszony, s nekifognak az ételkészítéshez leányostól. Gondolták, hogy hátha ezek közül akad vagy egy jóravaló legény a leánynak is, meg az asszonynak is egy jó özvegyember, már eleget várta három esztendeig az urát, immár többet nem böjtöl férfi felől, csak éppen egy szóval mondja neki valamelyik, hogy szereti, hát ő bizony azt ott is ma­rasztja, többet nem özvegyeskedik. Ezalatt elkészültek a vacsorával, és a kocsisok is leszedték a szekerekről a tengernyi sok mindent, és behozták a csűrbe, istállóba, pajtába, kamrába, házhídjába, tyúkketrecbe, pincébe, verembe, úgyhogy mindent megtöltöttek élelemmel, gúnyával, lábbeli­vel, s a pénzt a belső házba rakták be, s akkor be­kerekedtek az asztal mellé, s hozzáláttak az evéshez. Evés közben kérdé a gazda a feleségét:

—   Na, hallja-e kend, nénémasszony, hát hol van az ura?

—   Ó, hagyják el, ne is kérdezzék, mert már három esztendeje, hogy elment hazulról, és aztán semmi hírét nem hallottuk, azt sem tudjuk, él-e vagy meghalt, vagy hol jár, mert ahogy elment, mi többet nem lát­tuk, és mostanáig vártam, hogy hátha még egyszer hazajön, de úgy látszik, hogy hiába várom őt, bizony többet nem ülök ember nélkül.

—  Na, jól van, asszonyom, ha már úgy megunta ember nélkül, hát engem fogadjon ide gazdának, én szívesen itt maradok, ha megtetszem.

—   Jó is volna, de hátha én nem tetszem meg kend­nek. Mert kendnek annyi mindene van s annyi pénze, hogy én csak szolgálója lehetnék.

—   No, már az nem számít, hogy nekem mi van, ha engem szeret, akkor kettőnké minden, amit idehoztam.

Erre nem szólt semmit az asszony, csak nézni kezdte az embert közelebbről, és nemsokára felismerte, de nem mert szólni, hogy az ő ura is éppen ilyenforma volt. Egyszer csak azt mondja az idegen ember :

—   Na, asszonyom, hát áll-e a vásár, hogy itt marad­hatok gazdának? Mert akkor még ma este megtartjuk a lakodalmat.

Erre már az ember sem tudta tovább tartani magát, hanem egyszerre megmondta a nyílt igazságot:

—   Hát mit akarsz, feleség, nem akarsz még egyszer férjhezmenni?

Ekkor ráismert az asszony is, és erre nyakába szö-

kött az emberének, és a legboldogabban ölelték és csókolták egymást. Eközben bekerült a házba a leány, és amikor meglátta, hogy csókolgatják egymást az anyja és a gazdag ember, nagyon elcsodálkozott rajta, de egyszer azt mondja az asszony :

—   Gyere közelebb, leányom, mert ez a te édes­apád.

Ekkor a leány is ráismert, s ő is csókolni kezdte az apját, és így kezdtek élni. És elbeszélte az ember, hogy hol járt, s hogy járt, s ezt a sok mindent a leendő veje adta, hogy :

—   A leányunkat adjuk neki feleségül. S hogy láttam, igen gazdag legény, mert úgy szórja a pénzt a szegény embereknek, hogy azok nem győzik felszedni, s úgy gondoltam, hogy legalább nem lesz szegénységben, ha oda megy férjhez, s mi is megélhetünk ebből, amit most adott nekem előleget. Amikor ezt meghallotta a leány, hogy őt az apja eladta annak a pénzes embernek, hát úgy elkezdett sírni, mint a záporeső. Hogy őt az apja eladta ! Eleget vigasztalták, eleget mondtak neki minden jót, hogy hát így meg úgy, milyen jó lesz neki a sorsa, nem kell többet szegénykedni, hanem tejben-vajban fürödhet, és bársonyos selyemruhába járhat, s még a lábára való topánkák sem sárosodnak be, mert örökké hímes lepedőn járhat. De bármit mondhattak neki, ő nem törődött semmivel sem, csak sírt és sírt éjjel-nappal, se nem evett, se nem ivott, se nem aludt, csak kerülte az udvart egész nap és egész éjjel nagy jajszóval. Már azt sem tudták, hogy mit csináljanak a leánnyal, mert már egészen elvesztette az egészségét és az erejét és az eszét. Örökké azt kiabálta sírva, hogy őt eladta az apja az ördögnek, mert másfajta embernek nincs annyi kincse és mindene. De már mind hiábavaló volt, minden sírás-rívás, rimánkodás, mert megfogták akkor a leányt a kocsisok, és felvették a szekérbe, mert már közelgett a hetedik nap. De ment a fényes kocsin az apa is és az anya is. Éppen a hetedik napra értek oda Bot Jankó kocsmájához. És már ki is vonult az egész nép a faluból a szép leány fogadtatására. De akkorra már a szép leány úgy kisírta a szemeit, hogy alig lehe­tett felismerni, hogy az volt a hétországhírű szép leány. Hanem amikor meglátta ezt Bot Jankó, hogy a leány hogy búsul, hát ő saját magát is úgy elváltoztatta, hogy senki sem mondta volna meg, hogy ő Bot Jankó, és szegényes ruhába öltözött. Úgy ment a leány elé, és azt mondta a leánynak :

—   Ó, ne sírj, te szép virágszál, mert Bot Jankó már megházasodott, és téged nem vesz el, mert elsírtad a szépségedet, hanem ha engem szeretsz, hát jöjj hoz­zám feleségül. Igaz, hogy én nagyon szegény vagyok, de azért megélünk jól.

Na, lett nagy örvendezés, hogy Bot Jankó fel­hagyott ezen a leányon, de legjobban a leány örven­dett, és mit sem gondolt arra, hogy az, aki véle beszél, az nem más, mint az a pénzes legény, Bot Jankó.

Na, mindjárt megtetszett a leánynak is az az új legény, és igent mondott. De még aznap megtartották a lakodalmat, s mikor vége lett a nagy lagzinak, akkor megint elbúcsúztak az öregektől, s útnak indultak hazafelé. Az új pár ment a tenger felé, mert ott volt a legény lakása a sárga cukorszigeten. Mikor elérték a tengert, hát azt mondja Jankó a leánynak :

—   Na, drága kicsi feleségem, nézd itt ezt a tengert és kereken azt a nagy magas hegyet, a hegyen belül mind az én birodalmam, és ott a tenger közepe tájában látsz egy szép sárgára festett kastélyformát, ott van az én lakásomnak a bakterháza, és ott kell lemenni az én lakásomba, mert én a tenger feneken lakom. Ott. van az én hattyúlábon forgó fényes váram, bogv ne tudja senki, hogy én hol lakom. Most megyünk oda.

Erre kihúzott a zsebéből egy hétszínű zsebkendőt, azt összefogta három szegre, és háromszor reáfújt, és akkor belevetette a tenger vizébe. Abban a pillanat­ban egy szép kis búvárcsónak lett belőle, s hát uram, teremtőm, a csónak elé be van fogva hét szép arany tollas hattyú, és ott úszkálnak a csónakkal a tenger szélén. Azt mondja ekkor a névtelen legény :

— Na, gyöngyvirágom, most menjünk be a csó­nakba, és majd ha hazaérünk, hát megmondom a nevemet.

Erre beleültek ketten a csónakba, és a hattyúk kezdtek szépen úszkálni. Egyszer csak elértek a sárga cukorszigetre, a viaszpalotához. Ott gyorsan kiszáll­tak a csónakból, és bementek a viaszvár kapuján, amit három háromfejű sárkány őrzött. De azok nem bán­tották, mert valamit mondott nekik az az idegen szegény legény. Hanem amikor elérték a második kaput, akkor megint eléjük toppant három hétfejű sárkány, de azok sem bántották, mert bal kezével csak meglegyintette őket az ismeretlen legény, és azok a sárkányok is megszelídültek. Innen mentek a har­madik kapuhoz. Ott pedig kilencfejű tigrisek álltak posztot, de azok sem bántották, mert csak egyet szólt nekik a legény. Így lejutottak az alvilági bejárathoz. És ott a legény a bal kezével írt a porba egy tizenhármas számot és egy nagy B betűt, s utána a Jankó nevet, s ekkor megnyílt az alvilág kapuja. Megijedt a szép leány, hogy ő mégis Bot Jankónak lett a felesége, de már visszatérni nem lehetett, mert három kapun jöttek át, és ott mind nagy háromfejű sárkányok és hétfejű oroszlánok és kilencfejű tigrisek vannak. Most már nem volt mit tenni, muszáj volt Bot Jankóval menni. Csakhamar elértek a tejkúthoz és onnan a vaj­tóhoz, onnan a cukorsziklához, onnan a mannafürdöhöz, onnan a forgó kastélyhoz, s onnan a szivárvány­ajtóhoz, s ott benyitottak, és akkor ott voltak a Bot Jankó hét hattyúlábon forgó kastélyában, de olyan fényesség volt odabent, hogy el kellett kötni a szemü­ket, és úgy mentek a rengeteg díványig, és ott ahogy szerelmeskedni kezdtek, hát a legény is bevallotta, hogy ő Bot Jankó, az alvilág királyfia.

Ej, elkezdett keservesen sírni a leány, és ő is meg­vallotta, hogy ő a hét ország szép Juliskája, de már nem lesz többet olyan szép, mint amilyen volt, mert ördögnek lett a felesége. Ha tudta volna ezt az édes­apja, hogy őt ördögnek adta el, bizonyosan nem en­gedte volna el hazulról, de már nem volt mit tenni, így kellett ennek lenni, és csak sírt tovább keservesen. Eleget vigasztalta Jankó, hogy ott nála nem lesz szegénység, és jól fog menni a sora, csak fogadjon szót neki, de Juliska egyre jobban és jobban búsult, és sírt. Egyszer aztán azt mondja Jankó :

— Na, Juliskám, most elmegyünk egyet világot látni, hogy megmutogassam neked országomat, és a benne való sok kincset. Akkor biztos, hogy örömödben fogsz sírni.

Na jól van, ki is lép az ajtón Jankó, és egyet fütttyentett, és ott termett egy nagyszarvú bika. Akkor Jankó megragadta Juliskát, és feltette a bika hátára, és ő is felült oda, és Juliskát fogta az ölébe. És akkor megint füttyintett egyet, és a bika elkezdett vágtatni árkon, bokron mindenen keresztül, és egyszer csak meg­álltak egy olyan fa előtt, amelyiken mind jó bundás, palacsintás fánk s csöröge tészta, töltött káposzta és töltött orda és tejbe főzött szilva és rántott uborka termett rajta, és minden gyökerének a végénél egy-egy kicsi hordó tele volt jobbnál jobb italokkal. Ez volt Jankó ebédlő fája. No, ott letelepedtek a földre, és ettek ittak és mulattak kedvükre, de Juliska ott is csak szomorkodott, és egyszer meglátja, hogy onnan nem messze van egy piros márvány kőszikla alatt egy jó vízforrás. Erre azt mondja Jankónak :

—    Engedd meg, hadd menjek ahhoz a forráshoz, mert meghalok szomjan.

—   Na jó, eredj, és igyál, de ne próbálj elszökni, mert még a föld kerekéből is előhozlak.

Na, Juliska el is megy a forráshoz, hadd igyék, de amikor ivott, és visszafelé akart térni, hát megszólalt valami a piros márványkőből:

—   Ó, te szép leány, Juliska, adj egy kicsi vizet a markodban, mert majd meghalok szomjan.

Odanéz Juliska, s hát látja, hogy ott van a kőlyukban egy fehér halálbagoly, és az kéri a vizet. Na jól van, odamegy Juliska, és a két markában merített vizet, és megitatja a fehér bagolyt, s akkor azt mondja a bagoly :

—    Köszönöm a szívességed, de jótett helyébe csak jót várhatsz — és akkor visszabújt megint a kőszikla lyukába a fehér bagoly, és Juliska is megint elkezdett keservesen sírdogálni. Ekkor úgy megharagudott Jankó, hogy megragadta Juliskát, és újból az ölébe kapta, és a másik kezét a szájához tette, és nagyot füttyintett, és már megint ott termett a vad bika, akkor felpattant a hátára, és elvágtatott vissza, és a forgó kastély mellett volt egy fekete márványkőből készült barlang. És oda bevetette Juliskát, de előbb csóréra vetkőztette, és azt mondta neki :

—   Na, ha nem tetszett a fényes palota és a jó sors, akkor ezután itt fogsz lakni egyedül! — És akkor ki­lépett az ajtón, és rázárta az ajtót, és megnyitotta az ablakot. Azon bevetett bárom döglött kutyafejet.

—   Na, ezeket a kutyákat főzd meg, és a csontjait edd meg, s a húst add oda a szolgálónak, mert ha nem, csúful jársz.

És akkor betette az ablakot, és olyan sötétség lett, mint a tömlöcben. Egyszer csak hall valami csúnya nyávogást mellette. Odanéz, hát egy csúnya, vad vén macska van ott, de úgy fénylettek a szemei, mintha lámpa égett volna benne. Ej, de megijedt Juliska, és elkezdett keservesen sírni, hogy most mi lesz vele. Ismét hallja egyszer, hogy valami kopog az ablakon. Odanéz, hát az a nagyszemü fehér halálbagoly van ott, amelyiknek a vizet adta a markában a piros márvány kősziklánál. Odaszól a bagoly :

—   Ugyan miért sírsz, te szép leány?

—   Ó, ne is kérdezd, te bagoly, mert azt parancsolta Bot Jankó nekem, hogy ezt a három döglött kutyát főzzem meg, s a húsát adjam a cselédleánynak, s a csontot egyem meg én, de nincsen itt se csempe, se gócalja, se fűtő, se tűz, se edény, amiben megfőzzem. Most mi lesz velem? Ó, bár meghaltam volna kicsi koromban, hogy ne értem volna meg ezt a savanyú keserves bánatot!

—    No, azért már nincs miért búsulj, hanem nesze, adok én egy döglött farkas bőrből készült hólyagbőröndöt, s ebbe tedd bele a három kutyát, és jól kösd be a hólyag száját és ülj rá, amire az ujjadat hétszer megolvasod, akkorra megkészül és megfő a három kutya a hólyagböröndben, és a csontokat szedd ki, és add nekem, s a húst add oda annak a vén vadmacská­nak, és a többi az én dolgom. Amikor még valami bajod lesz, hát a bal kezed gyűrűsujját tedd a szájad­hoz, és gondolj reám, és én mindig eljövök a segít­ségedre. Most már készítsd meg a kutyákat, mert én is nagyon éhes vagyok.

No hát Juliska úgy is tett, ahogy a bagoly mondta, és amire hétszer megolvasta az ujjait, hát akkorra már kész volt a kutyahús-leves. Akkor kiválogatta a cson­tokat, és odaadta a bagolynak a hólyaggal együtt, és a húst odahányta a vén vadmacskának. Ezek mindent megettek, és akkor a bagoly elrepült, mert megérezte, hogy jön Jankó.

Jött is Jankó, de olyan forgószéllel, úgy innyogott, vinnyogott, rikoltozott, hogy kicsi volt a hely neki, és egyenesen a fekete kőbarlanghoz ment, és ott kinyi­totta az ajtót, és bekiáltott a leánynak :

—     Na, megfőzted-e a húst, és megetted-e a csonto­kat?

Erre azt felelte Juliska, hogy ő megette a részét, ekkor azt mondja Jankó :

—    Főtt kutyahúsok, hol vagytok?

Azok egyszerre feleltek :

—     Itt vagyunk a jó meleg hasban, jól érezzük magunkat.

—    Hol vagytok, kutyacsontok?

Azok is felelték :

—    Itt vagyunk a jó meleg hasban.

Mert a bagoly otthagyott volt hét dungót, az ablak párkányán, és azokat megtanította volt, hogy mit mondjanak Jankónak, ha hazajön. Na, jól van, Jankó nem vette észre, hogy a csontokat a bagoly ette meg. Akkor megint Jankó betett egy nagy zsák mákot a barlangba, és azt mondta Juliská­nak, hogy amire ő visszajön, azt a mákot szedje össze, és vigye fel a legmagasabb hegyre, és ott ültesse el hetes sorban. A hegytetőn legyen az egyik vége, és a másik vége a barlangajtónál. És amikorra ő hazajön, már ki is legyenek nyílva a mákok, mert most lakodalomba megy, és ott úgy le fog részegedni, hogy nem tud másképpen hazajönni, csak úgy, ha mákvirágok lesznek ültetve hetes sorban a hegytetőtől a barlang­ajtóig.

Ekkor megint vetett egy kecskebukát, s a száján három karika füst jött, és eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Ekkor megint búsulni kezdett Juliska, s vala­hogy akarta, a bal kéz gyűrűs ujját a szájához találta érinteni, s hát uramfia, már megint ott van a fehér bagoly a barlang ablakánál, és kérdi tőle :

—    Na, ugyan miért búsulsz hiszen nem vertek meg.

—    Á, hagyd el, édes kicsi bagolykám, mert nagy az én bánatom,nézd, Jankó azt az ajtót bezárta, és mégis azt parancsolta nekem, hogy ide beöntött egy zsák mákot, s azt szedjem fel, és vigyem ki a legmagasabb hegyre, s ott kezdjem el ültetni hetes sorban, s addig ültessem, amíg ide érek a barlang ajtóig, s a mák­virágok ki is legyenek nyílva, mikor ő jön haza, mert lehet hogy részegen és éjjel jön, mert most lakodalomba ment. És én most mit csináljak?

—    No, azon ne törd a fejed, te szép leány, mert én segítek a bajon, csak olvasatlanul adj nekem a bal kezeddel egy marok mákot, és egy tincs hajat a fejed­ről, s a többi az én dolgom.

Na, jól van, hát felmarkolt a földről bal kézzel egy marok mákot, és kiszakasztott a hajából egy tincset, és odaadta a fehér bagolynak, és az egyszerében a csőrébe szívta a mákot, és a szájába fogta a tincs hajat, és elrepült vele. De nem telt belé egy fertály óra, már jött is vissza, és újból leszállt az ablak párkányára, és behuhogott a leánynak, hogy azonnal vegye le a kendőt az ajtó sarkáról, és fogja be a bal hóna alá, és feküdjön le nyugodtan.

Nahát, úgy is tett Juliska, ahogy a bagoly mondta. S másnap reggel, mikor felkelt, és kinézett az ablakon, hogy lám, mit lát, hát, uram teremtőm, olyan szépen ki vannak nőve a mákvirágok a barlang előtt hetes sorban, hogy kívánatos volt nézni. Egyszer csak megint jön Jankó, olyan rikoltozással, hogy süllyedt le az egész hegység, s egyszer csak megáll a barlang előtt, és be­kiáltott Juliskának, hogy nyissa ki az ajtót, mert erősen részeg. Erre azt mondja Juliska :

—    Előbb add be a kulcsot, mert be van zárva.

No, be is ad Jankó hét kulcsot, hogy nyissa ki véle az ajtót, de elég az hozzá, hogy egy kulcs se talált az ajtózár lyukába, hiába erőltette, mert sehogy sem tudta kizárni az ajtót. Ekkor nagy mérgesen be­kiáltott Jankó:

—    Na, ha nem tudod kizárni, akkor ülj itt hét esz­tendeig, mert én most megyek el, és hamarább nem jövök vissza.

Ekkor usgyi, vesd el magad, egyszer csak elfutott onnan, és úgy eltűnt egy minutára, mintha a föld nyelte volna el.

Ej, de elkezdett keservesen sírni Juliska, hogy most már itt fog elpusztulni egyedül, innen soha senki sem fogja őt megszabadítani. De alighogy ezt kigondolta, megint odarepült a fehér bagoly, és beszólt Juliskának, hogy nem érdemes sírni, hiszen a kulcsok nála vannak, csak vegye elő a kendőt a bal hóna alól, és akassza fel az ajtó sarkára, s  akkor húzzon hét keresztet a hét kulccsal az ajtóra, s az ajtó azonnal ki fog nyílni.

Na, úgy is tett Juliska, ahogy a bagoly mondta, s a másik pillanatban már ki volt nyílva az ajtó, s akkor a bagoly vetett egy kecskebukát, s lett belőle egy nagy struccmadár. Ekkor azt mondja Juliskának, hogy azonnal vegye a hét kulcsot, kösse össze, és tegye be a bal hóna alá, és a kendőt kösse a jobb lába szárára, de ne gondoljon istenre, se emberre, se az életére, csak gyorsan üljön az ő hátára, s a többi az ő dolga. Na, az is megtörtént hamar. Felült a strucc hátára, és belefogódzkodott jól a tollába, hogy nehogy leessen róla, s még a szemét is behunyta, hogy ne lásson semmit. Ekkor a struccmadár beszólt a barlangba, s azt mondja :

—   Söprű, előállj !

Erre a söprű elő is állt a barlang ajtóba. Akkor megint azt mondja neki :

—   Ide figyelj, söprű ! Ha hazajön a gazdád, és be­szól a barlangba, s ha kérdi, hogy hol van Juliska, mondd azt, hogy a Szent Antal tavában fürdött, addig míg belőled esperes lesz! No, megértetted ?

Erre felel­te a söprű, hogy meg.

—   Na, most te macskacseléd és kígyó-béka szol­gálók, váljatok mind kővé, hogy ne tudjatok szólni. Most pedig, söprű, helyre, s ajtó zárulj, s legyen néma minden, amíg én vissza nem jövök.

Ekkor összeverte a szárnyait, és elkezdett repülni felfelé, hét nap és hét éjjel szakadatlanul. Egyszer azt mondja Juliskának :

—   Nézz hátra, mit látsz?

Hátratekint a leány, s hát disznó gyilkos teremtette, tekeredik a füst úgy felfelé, de egy emberforma van a füstben. Ekkor azt mondja a madár :

—    No, Juliska, ha kedves az életed, s még meg akarod látni apádat s anyádat, hát akkor azonnal vágd le egy tollszárammal a fél karodat, s add be a szájamba, hogy legyen nagyobb erőm repülni, mert jön a Jankó inasa a forgó várból, s ha utolér, akkor végünk van.

No, Juliska sem lett rest, kiránt a madár hátából egy tollat, s azzal levágja az egyik karját, és beadja a madár szájába, s hát a másik pillanatban már hét mérfölddel tovább voltak a Jankó inasától.

Na, egyszer megint visszatekint Juliska, mert úgy melegítette valami a hátát, hogy majdnem lángolt belé, s hát éri utol a Jankó inasa őket. Ekkor kérdi a madárt, hogy mit tegyenek, mert utolér az inas. Azt mondja erre a madár, hogy gyorsan vágja le az egyik lábát tőből, és adja be a szájába. Na, úgy is lett, csak nehogy az inas kezébe kerüljenek. Akkor ahogy befalta a madár Juliska lábát, már a másik pillanatban a föld színre felértek egy szoros alagúton. De egyszer megint csak érzi Juliska, hogy meleg szél fújja a hátát. Hátranéz, s hát jön az inas egy tizenhárom lábú sarkantyús hattyú­val. Kérdi megint a strucctól, hogy mit tegyen, mert utolér az inas. Erre azt mondja, a madár:

—    Vágj le a hajadból egy jó nagy tincset, és bal kézzel vesd hátra.

Úgy is tett, ahogy a strucc mondta, s hátranéz egyszer, hát a hajából olyan sűrű magas erdő nőtt, hogy nem tud rajta keresztülmenni az inas. Ekkor megint repültek tovább vagy hét nap és hét éjjel. Egy­szer csak letoppantak a földre egy udvarra, s azt mondja a madár :

—    Na, Juliska, szállj le a hátamról, mert itthon vagyunk az apád házánál. De mondd meg az apádnak és anyádnak, hogy minket hét napig tartsanak egy leborított kád alatt, hogy senki se lásson, és ha eltelt a hét nap, akkor csapjanak ki a kád alól.

Na, jó, hát azonnal le is borították egy káddal, és ki sem csapták hét napig, de amikor kicsapták, hát uram, teremtőm, a struccmadár már nem madár, ha­nem egy daliás királyfi, ezt már Juliska is szerette, mert az alatt a hét nap alatt, míg a kád alatt voltak,

a struccmadárból lett legény addig csókolta Juliská­nak a csonka karját és lábát és fejét, amíg minden testrésze ki nem nőtt. Ekkor elmentek a paphoz, s meg­esküdtek, és csaptak egy óriási nagy lakodalmat, és aztán éltek boldogan, még most is élnek, ha meg nem haltak, még tegnap láttam őket.

 Bot Jankó  - Kézirat, első közlés.

Albert András kézírása 1942-ből, Csíkszentdomo­kosról, R. gy. Dégh Linda.

Az előbbi mese sajátos egyéni változata, tele olyan motívumokkal, melyek Albert András mese­világán kívül ismeretlenek : a muzsikáló hatlovas hintó, a hét hattyú által vont búvárcsónak, Bot Jankó palotája, birodalma (Eldorádó), Juliska mene­külése stb. mind, mind a mesemondó leleménye.

Ortutay Gyula, Kovács Ágnes, Dégh Linda  (szerk.): Magyar népmesék. Budapest, 1960, Szépirodalmi Könyvkiadó.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.