Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


K í G YÓK KIR ÁL Y A

2011.10.13

 

Hol volt, hol nem volt, még a régi világban történt, mikor még a csipkebokor ibolyát virágzott, mikor hurkaeső volt, mikor tejpatak volt — ez es még akkor történt volt.

Volt egyszer egy szegény ember, annak egyéb gazda­sága nem volt, egy kutyája, amelyiknek kilenc kölyke volt, és egy felesége, és volt még egy kis tanyája egy erdőszélben, ahol juhokat teleltetett, és nyaraltatott. A faluban csak egy kis kalibája volt, oda csak néha- néha látogattak el, mert a felesége es többnyire mindig vele volt.

Egyszer csak úgy történt a dolog, hogy a kutyája megbetegedett, és elbujdosott kölykezni. A tanyától nem messzire volt egy kőszikla barlang, és oda ment a kutya kölykezni. Az ember sokáig kereste, hívta, csalo­gatta, de a kutya egyáltalán nem jött. Ekkor a pásztorpálcát a kezébe vette, a juhokat maga elé terelte és lebocsájtotta a sűrű erdőbe. Gondolta magában, hátha majd a johok közé békerül a kutya. Met a kutya mindég a johokkal szokott volt járni. Elért az erdőnk a másik szélére, azt veszi eszre, hogy az erdő ég, és egy nagy fáról keserves sírás-rívás hallszik. Hagyta a johokat, futott arrafelé. Hát meglátja, hogy egy háromágú fenyőfán egy fehértarés kígyó sír, olyan keservesen, mert égett a fának a töve, és a tűztől nem tudott meg­szabadulni sehogy se. Erre elővette a szegény ember a szurkászó kicsi fejszéjét, és levágott vélle egy vékony hosszú száraz fenyőfa rudat, megtakarította, és fel­nyújtotta a kígyóhoz az egyik végét, és azzal meg­szabadította a kígyót a tűztől. Ekkor azt mondja a kígyó :

—  No, te szegény ember, megmentetted az életemet, jó tett helyébe csak jót várhatsz. Most szakíts le egy földieper lapit, és hozd ide hezzám.

Mikor a szegény ember ezt megtette, a kígyó el­vette a lapit tölle, háromszor rea fuvintott, lett belőle egy háromszínű síp. Egy része réz volt, egy része ezüst, egy része arany. Akkor azt mondta a szegény embernek:

—  Itt van ez a síp előlegül. Jöjj el hezzánk a mi országunkba, én vagyok a kígyók királyának a fia, majd megfizet néked ezért a nagy jóságodért az apám. Te most figyelj ide, én megadom a tanácsot neked, hogy mit kérj az apámtól. Ígér neked rezet, ezüstöt, aranyat és fénylő gyémántokat, úgy hogy abból es boldog lehet­nél, de te ne fogadj el semmi egyebet, csak amit én mondok neked. És azzal örökös boldog lész. Ha meg­fogadod a szavamat jó, ha nem hallgatod meg, úgy es jó. És amikor eljársz a mi kastélyunkhoz — amott látod azt a nagy szirtes hegyet, annak az alja fehér márványkőből van, abban van az én apám kastélya.

És amikor odáig értél, ott vigyájz erőst, mert minden szikla alól ezer meg ezer kígyó fut reád, te ne ijedj meg, csak vedd elé ezt a sípot, háromszor fúvintsál belé, és és én ott termek. Én megmentlek téged a viperáktól, mert te még nem es láttál kígyót, mert olyan kígyók vagynak az én apám kastélya körül, mindenféle színű,fehér,  fekete, rézhasú, ezüst- és aranyhasú kígyók. Úgy hiszem, engem meg fogsz ismerni a sok között, és ha engemet megismersz, akkor nem kell félned egytől sem. Akkor majd én bévezetlek az apámhoz, és én a kígyók nyelvén elmondom apámnak, hogy te men­tettél meg engem a tűzhaláltól. Ígérni fog neked min­dent, de ne végy el semmit, hanem kérd meg az apá­mat, hogy tanítson meg téged az állatok nyelvén beszélni, és azzal boldog lehetsz.

Ekkor elköszönt a tarés kígyó, és a másik pillanat­ban már nem es volt, úgy eltűnt. Ekkor a szegény ember visszatérítette a johait a tanyához, és meg­parancsolta a feleségének, hogy vigyájzon rejuk, mert a kutyát még mindig nem kapta meg, és ő addig meg nem nyugszik, mig valahol meg nem kapja, de szóval sem mondta a feleségének, amit neki a kígyó mondott.

Feltarisnyázta magát, útnak indult, de nem a kutyát kereste, hanem a kígyók királyának a kastélyát. Három nap alatt reá es akadt a márványkősziklára. Még nem látott volt semmit se, semmiféle mozgó állatot, csak a sziklák között kezdett menni. Egyszer csak, kiszökik a kalap a fejéből. Akar ragadni a kalap után, de látja, hogy temérdek sok kígyó bonyolódott rea a kalapjára. Tekint mindenfelé, hát egyebet nem lát sehol, cifrább­nál cifrább kígyóknál. Volt közöttük piros tarés, zöld tarés, volt közöttük ezüst koronás, arany koronás, háromfejű kígyó és ötfejű kígyó es volt közöttük. De úgy megijedt, hogy alig tudta a zsebéből kivenni a kicsi sípot.

Ekkor belefuvintott háromszor, és egyszer maga előtt látta azt a fehér tarés kígyót, amelyiknek meg mentette az életét. A kígyó es ráismert a szegény emberre, és örömében reapattant a szegény emberre, reatekeredett a nyakára, és úgy irányította az apja kastélyához. Mikor elérkeztek a kígyók királya kastélyához, a kígyó letekeredett a szegény ember nyakáról, odapattant az apja elébe, és kérte az apját, hogy ne posztítsa el a szegény embert, mert ez az ember men­tette volt meg az életét, mikor az erdő égett, ő szabadí­totta meg a tűztől. Akkor jutalmat igért neki.

—  És azért jött. hogy valami csekélységgel ismerd el őt, én ismerem őt, egy talpig szegény ember.

Ekkor kérdezte a kígyók királya :

—  Mi a kívánságod, te szegény ember, kérhetsz bár­mit tőllem, mert nekem mindenfélében módom van. Ha nem mersz kérni, én ígérek, adok tizenkét egész vágás szekér ezüstöt, egy annyi aranyat, egy annyi gyémántot, mert a fiam még azoknál es többet ér.

Azt mondja erre a szegény ember :

—  Nincsen szükségem kincsekre, mert nem ismerem a pénzt, másképpen es a sok gonosz ember elcsalná, és ellopná töllem, hanem ha meg nem sértenélek, adj nekem láthatatlan kincset. Taníts meg engemet, az állatok nyelvére beszélni.

Azt mondja erre a kígyók királya :

—  Ó, te szegény ember, ha ezer esztendeig élsz, akkor sem tudod megtanulni az állatok nyelvét.

Ekkor a szegény ember letérdelt a kígyók királya elébe, és szépen kérte őt :

—  Felségednél lehetetlenség nincs, mert magad mondtad, hogy mindenben módod van. Azért tudom, hogy meg tudsz tanítani engem.

-No, jól van, te szegény ember, szolgálj nekem egy esztendeig, egyéb dolgod nem lesz : van a kastélyom előtt egy nagy kővállu, és abba mindennap ötvenkét liter vizet tölts belé. Nálam csak három nap egy esztendő, és ha az esztendőt el tudod tölteni, másik évnek első napján már tudni fogsz az állatok nyelvén beszélni.

A szegény ember vállalkozott erre, átvette a vidreket, és nekifogott a szolgálatnak, de akármennyi vizet hor­dott a válluba, mikor a második viderrel vitte, még egy csepp víz sem volt a válluban. És panaszkodtak a kígyók a királynak, hogy ez az ember szomjan akarja őket elposztítani. Pedig az ember se reggel nem evett, se délben, se estére, mindig hordta a vizet mégse tudta ki­elégíteni a kígyókat. Eszébe jutott a kicsi síp. Gon­dolta magában, beléfuvint. Hátha majd segítene rajta a kígyók királyának a fia.

Alig fuvintott belé a sípba, már megjelent a királyfi. Azt kérdi tőlle :

—  Mi bajod van, te szegény ember?

A szegény ember még akkor es törölte a homlokát, és elpanaszolta, akármennyi vizet hord ebbe a válluba, mikor megérkezik a másik viderrel, soha nincs a vályuban még egy csepp se. Magyarázná, meg neki, hogy mi ennek az oka?

—  No látod, te szegény ember, ilyen könnyű az állatok nyelvén megtanulni es, mint amilyen könnyű ezt a vállut megtölteni vízvel.

Ekkor azt mondja a királyfi:

—  Hát nem vetted észre, hogy a vállunak a feneke lyukas ?

Ekkor a szegény ember bédugta a vállunak a fene­két, és amikor a másik két vídervel belétöltötte, már tele volt a vállú vízvel.

Így telt el az esztendő. Mikor már eljött az újév, azt vette észre, bármit es beszélnek a kígyók, minden szavokat érti. Ekkor magához hívatta a szegény embert a kígyók királya, háromszor reáfuvintott a homlokára, és azt mondta neki :

—  Ez napságtól fogva minden állatnak a nyelvén érteni és beszélni fogsz. Most pedig járj békével.

Feltarisnyálták egy békatokánnyal, egérsültvel, sáskalekvárval, patkánypánkóval. Mert a kígyók ilyen­ből éltek. Ekkor a szegény embert elbocsájtották, és még meghagyták neki, hogy ha valamijét elveszíti, mindég csak fúvintson bele a kicsi sípba, és ők majd segíteni fognak rajta. Ekkor a szegény ember elkö­szönt, és elment haza a tanyára az ő feleségéhez.

A felesége söprűnyélvel várta. Kérdezte, hogy hol volt ilyen sokáig? Nem érdemes egy kutyán annyi sokat keresni. Hiszen másnap már a kutya magától eléjött, nem es lett volna muszáj utánamenni. Az ember nem szólott semmit, csak hallgatott.

Így telt-múlt az idő egy darabig. Egyszer csak bémenyen az ember a faluba feleségével együtt bévásárolni. Az ember ment egy lóháton, az asszony meg egy csitkózó kancaháton. Mikor bévásároltak, és megtértek vissza a tanya felé, az ember a lovával el­hagyta az asszonyt. Azt nyeríti egyszer a csitkózó kanca a lótársának :

— Mit fogadtál, amikor egy helyre kerültünk? Hogy éngemet se életben, se halálban el nem hagysz. Úgy látszik, nem nézel éngemet, csak a gazdáddal törődöl. Hát nem látod, hogy én es csitkózó vagyok, meg az asszonyom es bubát vár? Neked könnvű, met csak másodmagadval mensz.

Mikor ezt meghallotta az ember, hogy mit mond a kanca a lónak, akkorát kacagott, hogy még a ló hátáról es leesett. Mig felkelt az ember a földről, addig a kanca béérte a lovat. Azt mondja akkor a kanca :

-Ha még egyszer elhagysz ilyen messzire, örökre megszököm mellőled. Ekkor megint egy nagyot kacagott a gazda, de úgy, hogy alig tudott felülni a lovára. Kérdi az asszony : Mit kacagtál az előbb akkora nagyot? És még azelőtt, amikor a lovadról leestél, mit kacagtál?

Azt mondja az ember :

—  Hallottam a vadlúdak csácsogását, azokat kacag­tam.

De az asszony gyanús lett a dologban, mert ő nem hallott semmi csácsogást. Kérdezte megint az urát:

—  Mondd meg őszintén, mit kacagtál?

De az ember nem beszélt többet, csak felült a lovára, és megint ment tovább. Elértek a tanyához, ott es kérdezősködött az asszony, hogy mét kacagott két­szer útközben? De az ember nem mondott sem jót, se rosszat, csak hallgatott. Már az asszony es megkezdte felejteni a kacagságot.

Ígv telt-múlt az idő egy darabig. Egy pénteken reggel kicsapja az ember a johokat, egy darab sót vitt nekik, egy háromágú fenyőfa csutkóra, a három ága közé letette a sót és a johok szokás szerint odafuttak. De két fehér berbécs nem törődött a sóval, hanem csak vájták a lábukval annak a csutaknak a gyükerét, hát­rahőköltek messzire, és futtak megint neki a csutkónak. Döfték a fejükkel a csutakot, hogy dőljön ki a helyé­ből. Egyszer azt mondja egy szürke juh :

—   Oda nem olyan berbécsek kellenek, mint tük hanem kétlábú berbécsek, aki fejszét tud fogni a kezébe, és ki tudja vágni a csutakot.

No, azt mondja erre az egyik berbécs :

—  No, nem nyugszom meg amig ezt a csutakot ki nem düntöm,mert akkor örökre boldoggá vagyok, mert ha ezt tudná a gazdánk, hogy mi van ez alatt a csutak alatt, addig már rég kiásta volna, de nem kell meg­mondani senkinek, hogy ez a csutak mit rejteget.

Azt mondja erre a másik berbécs :

—  Én megmondom gazdámnak, mert úgy akar, hogy pünkösdre megöljön, akkor legalább megmentem az életemet vélle.

Azt mondja erre a másik berbécs :

 — Én nem engedem gazdámnak, hogy ő ássa ki a csutakot, inkább úgy felütöm őt, hogy hetvenhetet bakázik, úgy se engedem neki azt a három szeker ezüstöt, azt a három szeker aranyat és azt a három szeker gyönyörű szép gyémántot, ha elpusztulok belé, úgy es kiásom én. Elviszem Tündér Erzsébetnek, akkor tudom, hogy még a világ, boldog leszek, mert akkor ezüst istállóba rekeszt, arany jászojban ad ennem, és gyémántköves láncval köt meg éngem.

Ezt a gazda hallgatta hátul, de még szóllani sem tudott, örömében akkorát kacagott, hogy a johok közé bébukázott. A johok elfuttak tőlle, de azt meghallotta megint a felesége, hogy az ura hanyatt fekszik, úgy kacag, hogyha gyökeres csutak volna a lábainál, még azt es kirúgná.

Másnap vett a szegény ember csákányt, fejszét a kezébe, kezdte vágni ki a csutakot. Meglátta ezt a nagyobbik berbécs, csodálkozott, hogy a gazdája mit akar? Megvárta, míg a csutakot kivágta a gazda, akkor meglátta, hogy a földet kezdte kapálni, oldal­ból nekifutott a gazdájának, és a fejével úgy felütötte, hogy az oldalon bébukázott. Mikor az ember felkelt onnan, a johokat bekerítette a kosárba, és megfogta a berbécset, amelyik felütte volt őt. Ekkor a fülébe belekiáltotta állatnyelven :

-Vedd tudomásul, te berbécs, hogy a másik helyett pünkösdre tégedet öllek meg. Akkor a berbécs úgy kezdett bőgni, hogy a könnye hullott, mint a záporeső, de a gazda mit se törődött mert őt egyedül külön rekesztette, és egyedül kicsapta a kosárból. Ekkor a johok kimentek egy kicsi erdő szélébe, ott bébújtak a bokrok alá és ott suttogták egymásnak, ha nem egyeb ; a belice berbécs a mészárszékre kerül, azért rekesztették külön. Akkor a szegény ember ki­ásta a csutakot egészen, és kivette alóla azt a sok kin­cset, kicsidenként hazahordta, béváltotta valóságos pénznek, vett belőle szép kastélyt, tehenet, ökröt, lovat, bihalt, és azok mellé mind szolgákat fogadott. És kicsidenként úgy meggazdagodott, hogy abban az országban nálánál gazdagabb nem volt.

De az asszony csak mind nem törődött, csak mindég azt kérdezte tőle, hogy miért kacagott akkora nagyot kétszer, mikor bevásárolni jártak, és miért kacagott olyan nagyot egyszer, mikor még a johok közé is bébukázott volt? De az ember akkor sem szólt semmit, csak hallgatott.

Így telt-múlt az idő egy darabig, de hogy nem mondta az ember neki, hogy miért kacagott volt, úgy elbetegítette magát mérgében, hogy ágyban fekvő beteg lett belőle. És még álmában es mindég kérdezte az urát, hogy miért kacagott volt idáig háromszor, ha meg nem mondja neki, ő menten meghal. De az ember akkor sem szólt semmit, mert látta, hogy az asszonynak piros az arca és fortélyos betegség van benne. Így elhagyta, hogy betegeskedjék, met volt aki helyette dolgozzék. De egyszer komolyra fordult a sora, hogy látta az asszony, hogy az ura nem törődik vélle, akármilyen beteg legyen, úgyse mondja meg a titkát, akkor feltette magában, hogy ő vagy  öngyirkos lesz, vagy éhezéssel posztítja el magát. Egy hétig nem evett semmit se. Ekkor megijedt a gazda, hogy most tényleg meghal. Reggel enni vitt a szárnyasoknak, azok vígan lakmároztak a búzán, éppen ott állt egy nyerges szamár es. Látja, nog> milyen örömmel esznek a tyúkok. Azt mondja a szamár a kakasnak :

—  Nem szégyellitek magatokat, arcátlanok, olyan vígan lakmározni a búzán, hát nem látjátok, hogy asszonyunk az ágyban fekszik, és már az utolsó órá­ját járja, már csak hálni jár belé a lélek, és tük meg ilyen kedvetekre esztek? Én már két napja se nem ettem, se nem ittam, annyira sajnálom az asszonyo­mat !

Ekkor a kakas felszökött a favágó csutakra, essze­csattogtatta a szárnyait, és azt mondja a szamár­nak :

— No, te szamár, nem hiába nagyok a füleid, de most es bébizonyítottad, hogy tényleg szamár vagy, te egy fortélyos asszonynak a kedvéért miért böjtölsz? Látod, nekem tizenkét feleségem van, ha sasjárás van a levegőben, egyet kerintek, és az egész figyel, ha enni adnak, egyet-kettőt tottyintok, és az egész mellettem van. Én tudok parancsolni tizenkét feleségnek, gaz­dámnak csak egy felesége van, de annak sem tud parancsolni. Én ha az ő helyében volnék, eddig faggyas kötéllel vertem volna ki belőle a fortélyt. Úgy se engedném meg, hogy egy fejérnép az én fejemről kását egyék.

Ekkor megint esszecsapkodta a szárnyait, egyet nagyot kerintett, és az összes tyúkok feje az ég felé nézett.

-No, látod-e, te szamár? Most megint bebizonyí­tottam, hogy én tizenkettőnek tudok parancsolni, és a gazdám egynek sem.

Ekkor egyet kukorékolt, leszökött a tyúkok közé, s tovább lakmározott.

Ezt hallotta a gazda a tornácból, hogy mit beszélt a kakas a szamárral. Úgy megszégyellette magát férfi erre, hogy azonnal bément a házba, és vizes edénybe készitett szappanos vizet, abba beléáztatott új istrán­got, és azzal verte meg az asszonyt. Ekkor azt kér­dezte tőle :

—   Megmondjam-é néked, hogy miért kacagtam volt?

Az asszony azt felelte, hogy meg.

Akkor mindég tízszer vert rá, addig, amíg az asszony azt mondta :

—   Soha többet nem kérdezem tőled, csak hagyd meg az életemet.

Akkor megesküdtötte a feleségét, hogy soha többet semmi dolgába belé ne szóljon, mert ő az úr a háznál. Aztán meg es értették egymást, és éltek a legnagyobb boldogságban, és még most es élnek, ha meg nem haltak.

 

 

Kígyók királya -  Közirat, első közlés. Mesélte Albert András, Csíkszcetdomokoson 1943-ban, gy. Belatini Braun Olga.

 

Ortutay Gyula, Kovács Ágnes, Dégh Linda  (szerk.): Magyar népmesék. Budapest, 1960, Szépirodalmi Könyvkiadó.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.