Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Péterke

2011.10.12

  

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, aki olyan szegény volt, mint a templom egere. Semmi birtoka nem volt, sem lakása, amiben lakjék, de annál több gyermeke volt. Mert nem tudta más­képpen megolvasni a gyermekeit, hanem a napszámos munka béréből megvett egy mázsa diót, azt meg­olvasta, minden gyereknek csak egyet adott belőle, mégis még tizenkettő sírva maradt. Mert azok még nem kaptak volt a dióból.

Abban a faluban, ahol ő lakott, a következő újszülött­nek még komát se kapott, mert ott már mindegyik a komája volt. Így más faluba kellett menni komáért. Elhatározta a szegény ember magát, hogy lemenyen komakeresni a következő szülött gyemekének.

Vándorbotot vett a kezibe, és meg sem állott, amíg egy erdő széléhez nem ért. Ott tött egy nagy tüzet magának, elévette a hamuban sült pogácsáját. Alig, hogy enni kezdte, mintha az égből pottyant volna le. elibe termett egy ősz hajú öreg ember. Köszönti illendőképpen :

— Jó estét, kedves öregem, nem engedné meg. hogy itt maradjak a tüze mellett?

Én hogyne, szívesen, hisz mind Isten teremtései vagyunk.

Még szívességből azt es megtette, hogy kiment az oldalba, a fenyőfa-bokrok közi, tördelt fenyőfa-ágokat, és bévitte az ősz hajú ember alá. Oda szépen lerakta a bojtokat egymás tetejébe, oda leültette az öreg embert, újból elévette a harapnivalóját, és megkínálta véle az idegent.

Elfogadta, és evés közben elmondta szegény öreg, hogy mekkora nagy búja és bánatja van. Mert annyi gyermeke van, mint a resta lika, és nincs birtoka hezza. Még az sincs, amiben lakjék. Felesége megént boldog állapotban van, és ő elindult komakeresni, met már az ő községiben nem kap komát. És meg hezza, ha megszületik a gyermek, hakár fiú, hakár leány legyen, azt se tudja, minek kereszteltesse. Mikor elmondta a panaszát, azt mondja az idegen szakállos ember:

—  Hát akkor nem muszáj tovább menj, földi test­vér. Igaz, hogy öreg vagyok, de én elvállalom a gyerme­ked megkeresztelését. Azt nem muszáj, megmondd, hogy mikor születik meg a gyerek, met én jobban tudom, mint te. És én majd viszek nevet es neki. Most pedig menj haza, útközben mindig az út porába nézz.

Most már lefeküdtek, hogy kinyugosszák magokat. Alighogy megvirradtak, felebredt a szegény ember, vigyázkodik jobbra, balra, hát sehol sem látja az ide­gen szakállast. Hanem a tarisznyája úgy meg volt rakva élelemmel és pénzzel, hogy alig tudta felbillenteni a helyiből. Nem es mert egy darabig hezzanyúlni. Azt hitte, hogy ez. csak próba. De meglátott egy kicsi írást a tarisznya tetején, amire ez volt írva :

—  Ezt vidd haza gyermekeidnek, hogy legyen, amit egyenek, amíg én odamegyek.

Az ember felvette a hátára a tarisnyát, és kezdett ballagni hazafelé.

Útközben mindig csak a porba nézett. Egyszer csak megpillantott az út porában egy kicsi gyémánt­tojást. Előre azt hitte, hogy valami tükördarabka, de mikor felvette, meggyőződött rajta, hogy valódi gyé­mánttojás. Alighogy hazavitte a tojást, azonnal be­váltotta pénzbe, és annyi pénzt kapott érte, hogy minden gyermekének jutott egy zsákkal.

Ekkor megvásárolt magának egy szép lakást, egy nagy gyümölcsöskerttel, minden gyermekének ruhát és lábbelit csináltatott, és berendezte magát élelemmel. Eközben elérkezett a feleségének a szülési ideje. Alig­hogy megszületett a gyermek, mind azon törte a fejét, hogy vajon megkapja-é őt az új komának való. Met már nem a zsellérházban lakott. De alig, hogy kigondolta ő ezt, kopogtatás hallatszott az ajtón. Belőlről jött a hang, hogy szabad. Hát belépett az ajtón egy facipős, szakállos ember. Azonnal ráismert a gazda, hogy ez lesz az új komának való. Köszönti őt illendőképpen, azok es fogadják, és kérdi a gazda az öreget:

— Ugyan bizony, hogy az isten csudájából kapott meg münköt? Hisz most más házban lakom. De ezt csak mind kelmednek köszönhetem, hogy a fennvaló jó Isten fizessen meg érte. Mert mióta kint aludtam az erdő szélében, azóta sem én, sem a családom éhséget és nyomorúságot nem érzett. Mivel háláljam meg ezt magának? Azt mondja akkor az öreg :

Más hálára nincs szükségem, csak bizzál az én atyámban és énbennem, majd én gazdaggá teszlek téged.

-Jó, jó, de még azt se tudom, hogy ki es volna tulajdonképpen kigyelmed? Azt mondja erre a szakállas : ' Én Jézus vagyok.

Ekkor a gyerekek mind réafuttak, ölelték és csókol­ták Jézust.

Másnap el es vitte az új koma a gyermeket keresz­telni. Mikor hazavitte újból a gyermeket, átadta a szülőknek, és megmondotta a gyermeknek a nevét.

—  Ennek a gyermeknek a neve Péterke. Most adok neki egy borjút emlékül. De vigyázzanak, nehogy a borjú elvesszen, met akkor más nem kapja meg, csak a keresztfiam, mikor nagy legény lesz belőle.

Ekkor az öreg keresztet húzott a családra, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el es tűnt. Utána csak a borjút látták.

Másnap kirukkolt a reglőre az egész gyermek az egy borjúval, és úgy őrözték, mint a két szemek világát. Méges, mikor délre harangoztak, a borjú sehol se volt. Eleget keresték mindenhol, még az egérlyukakba es bénéztek utána, de sehol sem kapták meg. Így telt-múlt az üdő, mindaddig, míg Péterke elérte a húsz évet. Ekkor azt mondja Péterke :

—  Most tarisnyájzatok fel éngemet, met én addig meg nem állok, míg a borjúmat meg nem kapom.

Fel es tarisnyázták a legényt, bátyjai mind ajánlkoz­tak, hogy ők es elmennek véle, de ő nem egyezett belé. Azt mondta, hogyha egyedül nem kapja, akkor még ezer ember se kapja meg. Ekkor útnak indult Peter, és meg sem állt, amíg egy olyan rengeteg erdő szélébe nem ért. Ott letelepedett egy pusztásra, elé­vette az élelmit, s kezdett ellegetni, úgy egyedül magában.

Egyszer csak odatoppan egy nyerges sánta róka, s kérdi Pétert, hogy adna neki valami ennivalót. Péter nem tagadta meg tőle, odahívta magához, és amije csak volt, mindenből adott a rókának. Mikor elvégezték az evést, akkor azt mondja a róka :

-No, kicsi gazdám, jó tett helyébe csak jót vár­hatsz. Most ülj fel a hátamra, elviszlek a vámkapuig. Egy nagy óriás a vámos. Mikor odaértünk, te szállj le a hátamról, és menj gyalog a kapuig. Tőled kérni fog a vámos, add neki a tátosbikádat. Met a te borjúd a húsz esztendő alatt felszaporodott ezernyolcszázra. Közöttök van egy tátos bika es, és még él a borjú­ból öt tehén es. Tőled az óriás kérni fogja a tátosbikát. Te ígérd oda egész bátran, met ő meg tud szökni az óriástól. Mikor átjutottál a vámos kapuján, addig mész az erdők között, míg elérsz egy nagy favállut, egy kicsi pusztás szélében. Csapd ki a váluból a vizet, és te feküdj bele a váluba. Mikor odamén a tátosbika, hogy vizet igyék, te a bal kezedvel simogasd meg a szarvait. Akkor majd ő bömbölni kezd, ekkor odafut az egész tehén. Akkor ő áll elől a tehenek elejébe, a tehenek pedig mennek utána. És mikor elértél a vámoskapuig, engedd, hadd fogja ki az óriás a bikát. Ekkor te hajtsd átol a teheneket. A többi a te dolgod.

Ekkor odaértek a vámoshoz, megállott a róka a kaputól nem messze. Ott leszállott Péter a hátáról, és ahogyan a róka parancsolta, mindent úgy csinált. Ekkor a róka egyszerre csak eltűnt előle. Ő elment a kapuhoz, hát látja, hogy ott van egy nagy óriás. Köszönti illendőképpen, az óriás azt gondolta magá­ban, hogy valami kis egérke cincog a lábánál, mert csak akkoracska volt Péter hezzáképest. Kérdezi tőle : Mi járatban vagy te, kicsi emberizing?

Peter felkiabálta az óriásnak :

-Én a teheneim után jöttem. Legyen szíves, engedjen átol hézok.

-Vaj igen, te vagy a tehenek gazdája. Akkor csak úgy  engedlek át, ha nekem adod azt az állatodat, amelyik leghamarább a vállura megyen.

—  Jó, hát legyen a magáé. Csak a többit éngedje átol a kapuján.

Ekkor az óriás felnyitotta a nagy vaskaput, és átalengedte Pétert. Peter alig ment egy mérföldet, egy kicsi tisztás pusztára ért, és meglátott ott egy nagy vállut. Gyorsan lecsapta a vizet róla. Mikor mind kifolyt belőle a víz, ő hanyatt beléfeküdt a váluba. Egyszer csak hallja, hogy valami keményen dobogtat és akkorán bömböl, hogy az egész táj zúgott belé. Ő csak várt nyugodtan. Menyen a bika a vállúhoz akar inni, s hát nincsen víz benne. De mikor meglátta Pétert, a szarvával fel akarta vetni a vállut Péterke kinyújtotta a bal kezét, gyorsan megsimogatta a szarvát, és a bika azonnal megszelídedett. És ekkor megszólalt. Azt mondja Péterkének :

—  No, édes gazdám, te eladtál éngemet egy róka tanácsára. De nem baj, met én úgyes megszököm onnan, csak te légy nyugudt. Maradj hátul, és hajtsd a teheneket.

Ekkor a bika újból bömbölni kezdett, hányta föl a lábaival a földet, olyan kalákát csinált. Ekkor a bika állott elől, szép csendesen menni kezdett az úton a tehenek meg utána. Péterke csak harsogtatott egy nagy ostorral hátul addig-addig, míg elértek a vámos kapujáig.

Ott az óriás megfogta a tátos bika szarvát, és bévitte egy nagy vasketrecbe. Ekkor Péterke átolhajtotta a teheneket, és alig ért az erdő szélére, már megint hallotta a bika bömbölését, és már nemsokára ott es volt a bika. Megint előlkerült a tehenek eleibe, és vezérelni kezdte a teheneket. És addig mentek, amíg hazaértek. Ekkor ugyan megtelt az udvar, istálló, kicsi kert, nagy kert, minden tehénnel, hogy egyebet se lehetett az udvarban látni, csak teheneket és bikákat.

Nagyon megörvendtek a szülők, hogy megkerült a Péterke borja és annak a borjai.

Másnap kiment Péterke, hogy hajtsa ki a mezőre őket, de azt mondja neki a tátos bika :

— Édes gazdám, ne a reglőre hajts minket, hanem a vásárra, és add el az egészet, csak engem és az öreg tehenet hagyd meg, amelyiket Jézus adott volt borjú korában. És amikor eladtad az egészet, csak mű ket­ten maradtunk meg, akkor meglátod, hogy tizenkét ember vezetni fog egy másik nagy bikát. Úgyes alig bírnak véle. Mikor feljöttek a város közi, kezdjed kérni a bikát. Ők azt fogják mondani, hogy az nem neked való mert még tizenketten es alig bírnak véle. De te mondd azt nekik, hogy te egyedül hazavezeted, csak adják neked. S ők fogadni fognak véled, hogyha te egyedül el tudod vezetni, akkor fele árban neked adják. Akkor te menj a bikához, menj szembe véle, a bal kezedvel simogasd meg a szarvait, akkor fogd meg a láncát, mondd azt az embereknek, hogy csapják el. Mikor elcsapták az emberek, akkor a bikát vezesd hejzám, és kösd hejzá az én fejemhez. A többi majd az én dolgom. Te fizesd ki a pénzt, és műnköt hárman hajtsál haza. Amikor hazaértél vélünk, majd más tanácsot adok neked.

Ekkor Péter kibocsájtotta az egész marhát az útra, és elhajtotta a vásárra. A bika ment elől, és a tehenek utána. El es kelt az összes tehén, még a borját , az öreg tehenet  es meg akarták venni. De azt nem adta el. Mikor megmaradt az egy bika és a tehen, ak­kor meghallja, hogy nagy bikabömbölés van. Egy másik felőlről vezetett tizenkét ember egy bikát, úgy es alig bírtak véle. Az emberek már verejtékbe voltak borulva, szidták és átkozták a bikát, hogy miét nem döglöttvolt belé az anyjába, hogy ne ismerték volna meg.

 

 

 

 

 

 

Péterke mihelyt meglátta, azonnal odament az ide­gen bikához. Kérni kezdte a gazdáitól, hogy nem adnák-e el neki, mert neki es éppen egy ilyen bikája van annak kéne társnak, unatkozik egyedül.

 

 

 

 

 

Azt mondja a bika gazdája :

—  Ugyan hova beszélsz, te fiatal legény? Hát nem látod, hogy tizenketten vezetjük,  méges alig birunk véle?

Azt mondja erre Péterke :

-Csak adják nekem, mert én egyedül es elveze­tem.

—  Nó jó. Ha el tudod egyedül vezetni, akkor fele árban neked adjuk.

Akkor Péterke szembement a bikával, az ugyan tür­költ neki, de ő nem törődött avval, bal kezével meg­simogatta a szarvait, s a másik pillanatban úgy meg­csendesedett a bika, hogy Péterke keresztűl bújt alatta. Felült a hátára es, béült a két szarva közé es, de a bika még meg sem mozdult, mintha fából lett volna faragva . Ekkor leszállt róla, megfogta a láncát, elvezette az ő bikájához. Ott összekötötte a fejüket, akkor meg­fordult, és megkérdezte még egyszer a bika gazdáját, hogy mennyit kér a bikáért. Ő csudájában az se tudta, hogy mit szóljon, hanem minden alku nélkül fele ár­ban odaadta. Péter ki es fizette a bika árát.

Mikor hazahajtotta őket hármokat, békötte az is­tállóba mind a hármat. Egy kicsit haragudt az apja és az anyja, hogy immár nem fognak több tejet inni. De az öreg tehén annyi tejet adott, hogy egészen meg- förödhettek volna benne.

Másnap megint kiment Péterke az istállóba, kérdi a bikát:

—  Mit parancsolsz, kicsi bikáim?

Azt mondja a bika neki :

—  Na, kicsi gazdám, most te menj el a királyhoz, és mondd azt neki, hogy adja neked a leányát felesé­gül. Ő majd azt fogja mondani, csak úgy adom neked a leányomat, hogyha egy nap ezer hold birtokomat fel tudod szántani. Akkor te mondd azt neki, csináltas­son vasból egy olyan ekét, hogy ezer borozdát hujzon egyszerre. És ahhoz való tajigát. Mikor ez készen lesz, csináltasson egy ötven méter szélességű jármot vasból, s egy arra való tézsallát. Mikor ez es készen lesz, csak mondja meg neked, hogy mikor foghatsz bé. És mu­tassa meg, hogy hol kell szántani, a többi majd a mü dolgunk.

Péter úgy es cselekedett. Mikor készen volt az eke és tajiga, akkor ő kihajtotta a bikáit, béfogta a tézsallába őköt, és kiment a szántóföldre, amit a király meg­mutatott volt neki és úgy állott a fogadás a királlyal, hogy ha Péterke nap feljöttétől naphaladatig le tudja szántani a földet, akkor övé lesz a királyleány.

—  Jól van, felség, majd megpróbálom.

Ekkor Péterke kiment a szántóföldre, de már a nap messzire fel volt jőve. Alig jött el a dél, már a felénél többet leszántottak. Ezt látta a király a kastély abla­kából, gondolta magában, ez a hitvány legényecske még majd csúfot űz rajta. Akkor kiküldte a délebé­det a legfényesebb szolgálótól, és azt mondta neki, hogy játszódjék addig a szántó legényvel, amíg az elalszik.És amikor elaludt, akkor jöjjön haza.

A szolgáló úgy es tett, ahogy a király neki paran­csolta. Mikor jól megebédeltette, kezdett véle szerelmi dolgokról beszélni. Kezdte csókolni Pétert, Péter se ál­lotta meg, hogy meg ne csókolja a szolgálót. És addig játszódott véle, amíg ő elaludt. Ekkor a szolgáló ha­zament. Nagyon örvendett néki, hogy a királv szavát teljesíthette.

 

 

 

 

 

 

Péterke csak délután ébredt fel. Még akkor es azt hitte, hogy véle van a szolgáló. És véletlenségből meg­ölelte a bikájának a fél lábát. De mikor kinyitotta a szemeit, látja, hogy a szolgáló sehol sincs. És a nap mindjárt szentül el. És még a földet nem szántotta le. Ekkor felsóhajtott.

 

 

 

 

 

—Ó, Istenem, vajon most mi lesz vélem?

Azt mondja erre a tátos bika :

—  Jól aludtál vala, édes gazdám, most már mi lesz a szántóföldvel? Máskor ne ereszkedjél úgy essze a szolgálókval. Most még segítünk rajtad, de máskor erő­sen nyisd ki a szemedet, hogy mit csinálsz.

Ekkor azt mondja a tátos a másik bikának :

—  Fuvászkodj meg, bikatárs, fúdd vissza a napot délre.

Az meg es fuvászkodott, és olyat szusszant egyet, hogy a nap visszaszökött egy jó darabot. Akkor azt mondja megint a táltos :

—  No hát, ha csak ennyit tudsz, bikatárs, akkor kár, hogy a szarvaidat a fejeden hordod.

Ekkor megfuvászkodott a tátos, s olyat szusszant, hogy a nap visszaszökött frustuk időre. S ameddig megint dél lett, addig megint leszántotta a földet. Ek­kor énekszóval ment haza.

Mikor ezt meglátta a király, mérgében majdnem megpukkadt, hogy most azért a kicsi munkáért oda kell a leányát adni neki.

Ekkor a király megint gondolt egy másikat. Azt mondta Péterkének, hogy ha egy szekéren ki tudja vinni, ami a királyi kapukon belül van, mindenféle ingó tárgyat, akkor a leánya tényleg az ő felesége lesz.

Akkor Péterke megkérdezte a bikát, hogy most ő ehhez mit szóljon. Ekkor azt mondja a táltos neki:

—  Menj, és mondd meg a királynak azonnal, hogy csináltasson egy ötszáz méter hosszú szekeret, száz méter szélességben, de valódi vasból legyen az egész, egy ahhoz való vasjármot és a szekér két oldalleme­zei, a többi aztán a mü dolgunk.

El es készült nemsokára, amit Péterke kívánt a királytól, de akkor behívta az egész bátyját Péterke a királyi udvarba, és amelyik mit megfogott, szekeret, ekét, tajigát, boronát, tyúkot, ludat, jércét, melyiknek mi csak a kezibe esett, mindent felhordtak a vassze­kérre. Kihordták a kastélyból es a bútorokat, még a királykisasszony perneforumát es felrakták. Mikor már nem kaptak semmit sem, sem a kastélyban, sem az udvarban, akkor azt mondja a táltos Peterkének :

—  Eredj, menj fel a kastély hídjába, ott még van egy nagy láda pénz, azt es hozd le a bátyáidval, s tedd fel a szeker tetejére. Aztán fogd meg a kisasszonyt, ültesd fel magad mellé a szekér tetejébe.

Ezalatt a király sok fuvarost gyűjtött, úgy meg­hordatta agyagsárral az udvarát, hogy a szekér de­rékig süllyedt belé. Úgy megrakta a vasszeker mejjékit sárval és ki a kapu felé az útat, hogy ott lehetetlen­ség volt a két bikának kivinni a szekeret.

Mikor Péterke, felült a szekér tetejibe, a királyleány mellé, elővette a huszonnégy ágú ostorát, és szólítani kezdte a bikákat. Akkor meg sem tudtak mozdulni, akkora sárban állottak. Ekkor azt súgja a tátosbika a másiknak :

—    Fuvászkodj, bikatárs, fuvints olyat, hogy faggyon meg ez a sár.

Hát az olyant es szusszintott egyet, hogy a sár megkörmözött tőle. Azt mondja akkor a tátos :

-Máskor a szarvaidat hordd hátul, ha csak ennyit tudsz.

Ekkor olyant fuvintott a táltos, hogy a sár úgymegfagyott, mint a ciméntes beton. Akkor azt mondja megint a társának :

—  Fuvászkodj meg, bikatárs, mikor én hármat kö­hintek, egyszerre kapjuk ki a szekeret a fagyos sárból.

Meg es fuvászkodott : mikor a hármat köhintette a tátos, akkor a vasszekér a király kapujában volt. Azt mondja ekkor a király Péternek :

—  Péterke fiam, hozz vissza mindent, nehogy meg­lássa a város népe, hogy egy szekeren ki lehet vinni az én perneforumomat, mert akkor a szégyen öl meg éngemet. Maradj itt te es nálunk, még ma megesküd­hettek a leányommal. Csak a szégyenvel ne öless meg.

Péter akkor olyat rikojtott, és kijátotta :

—  Ujjuju, most visszük a menyasszonyt!

Nem es hallotta meg a király szavát. Ekkor azt mondja megint a király neki :

—  Péterke fiam térítsd meg a bikáidat, reád íratom fele királyságomat.

De ekkor Péterke még nagyobbat rikojtott. Ekkor a király letérdelt eleibe, és azt mondta neki :

—    Rád íratom az egész királyságomat, csak a szégyenvel ne öless meg.

Ekkor Péterke hujdázni kezdte a bikákat, és meg­térítette őköt, visszavitetett mindent a kastély udva­rára a bátyjaival, mindenfélét helyrerakatott, és még aznap megesküdtek a király leányával.

Ekkor odaszállította az édesapját és anyját, oda az egész bátyját és testvérét, mindegyiknek lakást adott a királyi udvarban, és mindegyiket biztosította a megélhetőségvel.

 

Azután mikor meghalt az öreg király és királyné, rea maradt az egész ország. Bátyjait megtette mind hadvezérnek, és aztán éltek boldogul, még máig es élnek, ha meg nem haltak.

 


 

Peterke Kézirat, első közlés.

Mesélte Albert András 1942-ben Csíkszentdomokoson, gy. Belatini Braun Olga.

Mesénk tipikus változata egy kevés figyelemre méltatott magyar népmese típusnak, melynek vál­tozatait eddig még a környező népeknél sem sike­rült megtalálni. Krisztus szerepeltetése ebben a mesé­ben minden valószínűség szerint későbbi behelyette­sítés, s ez a mesénk is mesekincsünk samanisztikus elemeket őrző keleti rétegéhez tartozik.

 

Ortutay Gyula, Kovács Ágnes, Dégh Linda  (szerk.): Magyar népmesék. Budapest, 1960, Szépirodalmi Könyvkiadó.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.