Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


SZÉP ANDRÁS

2011.10.28

 

Hol volt hol nem volt, valahol a nagyvilágban volt egyszer egy szegény ember, de az olyan szegény volt, hogy az ingébe még bolhája sem volt és annak a szegény embernek volt egy felesége és egy fiúgyereke. És amíg a gyerek felnőtt, és elérte a hét eszten­dőt, addig az a szegény apa és anya napszámon sze­rezte meg a mindennapi betevő falatját, és olyan sze­gényesen éltek, mint a templom egere, hol ettek s hol nem, de amikor a fiuk elérte a hét esztendejét, olyan szép legény lett belőle, hogy nem volt párja hetedhét ország határában. Ennek híre is ment még más országba is, hogy itt milyen szép legény van, csak annyi volt a baj, hogy még nem volt megkeresztelve. De azért hamar kitalálták neki a megérdemlő nevet, mert el­nevezték Szép Andrásnak. És ahogy meg lett a ke­resztelés, akkor azt mondja András a szüleinek :

— Na, édesapám és édesanyám, tarisnyázzanak fel engem, mert én menyek szolgálni, szerencsét próbálni, Nem éhezem többet itthon, és nem tartom magokat, elég volt idáig a nyomorúságból.

Ej, de lett csudálkozás, hogy olyan fiatalon idegen kenyeret akar enni. Eleget untatta az apja és anyja es, de mindez nem ért semmit, mert ő úgy eltökélte magát a szándékában, hogy nem lehetett lebeszélni az útjárói. Hát nem volt mit tenni, muszáj volt útnak tenni. Akkor feltarisnyázták hamuba sült pogácsával és sült pityókával, s még tettek egy fej nyers káposztát es és hagymát és sót egy zacskóba, hadd legyen élelme, amíg utazik, és gazdát kap magának.

Akkor András elköszönt, és elbúcsúzott az apjától, anyjától, szomszédoktól, és útnak indult. Egy része azt mondta neki csúfságból búcsúzáskor, hogy jó utat, András, ahol sár nincs, és ahol van, ott kerüld ki, minden lecsmetegbe ne menj bele, kíméld meg a láb­belidet és a ruhádat, mert ha nem, még valahol a tetű és a mocsok eszen meg. De András ezzel mind nem tö­rődött, hadd járjon a falu mocskos szája, ő csak ment maga útján. Hanem úgy sírtak a leányok utána, mint a záporeső, és nem volt a falujába olyan leány, amelyik­nek ne lett volna könnyes a szeme, mert mindegyik sajnálta. És szerették volna, ha az ő kedvükért András otthon maradt volna, de ő mit se törődött, csak ment tovább hegyen, völgyön, árkon-bokron, min­denen keresztül, és meg sem állott, amíg egy nagy ren­geteg erdőhöz nem ért. És ott kapott egy szép kicsi pusztást, és annak a szélében egy kőbarlangot, és egy jó vizű folyót, és oda megtelepedett.

Tüzet rakott, és előszedte a harapnivaló ját, hogy felmelegítse, és hogy valamit egyék. De alighogy ki­szedte az élelmet a zsákból, egyszer csak leszáll a földre egy arany tollú pelikán madár, és letesz Szép András­sal szemben a földre egy szép arannyal írt levelet. Meg­látja ezt András, és elcsudálkozott rajta, hogy miféle madár lehet, aki neki levelet viszen, és fölveszi a le­velet a földről. S hát uram teremtőm, az ő neve van ráírva. Na, lett nagy álmélkodás rajta. Ki tud neki le­velet írni, hiszen ő nem ismer senkit ezen a vidéken? Es kezdi olvasni az írást, s hát halljatok csudát, az van a levélre írva kívül, hogy ajánlom ezen levelem Szép András tulajdon kezébe. Fordítja András a le­velet, hogy lám mi lehet a más felire írva, s hát oda ezüstös betűkkel az van írva:

„Hallod-e, te világhíres Szép András, láttam én a te képedet lepingálva, odabent a tük országotok­ban, de szeretném látni a valóságos élő képedet, és hogy lám, olyan szép vagy-e — gyere hát el énhoz­zám ide szép Tündérországba, és ha jössz, mindenütt csak a pelikán madaram után gyere, és aki neked e levelet írja, nem más, mint Szép Tündér Rózsa, a Tündérország leghíresebb és legszebb tündérkirály leánya, aki sokat gondol rád. A viszontlátásig Tündér Rózsa."

Ekkor a vállára vette újból a tarisnyáját, és még meg sem hált, megint útnak indult a pelikán után szép Tündérországba. Ment, mendegélt hegyen-völgyön, vizen, szárazföldön, árkon-bokron, kövön-fán, minde­nen keresztül, és már úgy elfogyott az élelme, hogy nem volt semmije, és úgy kigyengült a sok utazásban, hogy már nem bírt tovább menni. De még az sem lett volna olyan nagy baj, hanem akkorát nőtt a bajusza és a szakálla, hogy tizenkétszer megtekerintette a de­rekán, s méges a földön nyúlt, úgy hogy söpörte az utat maga után, és örökké lépett rája, és esett el. De egyszer csak úgy belé esett egy nagy gödörbe, hogy onnan nem tudott kimászni sehogy se. Hát mit volt mit tenni, ott kellett maradjon a gödörben.

„Ej — gondolta magában — nem es igaz, hogy van Tündérország, csak valaki elbolondított ingemet avval a levélvel. De hát miről tudta az a pelikán, hogy én vagyok ennek a hétországnak a legszebb legénye? Méges csak igaz lehet, hogy van Tündérország, mert ott még a madarak es okosabbak, mint nálunk felé az emberek. No, de annyi csak a baj, hogy én már úgysem tudok odamenni, mert az sincs, amit egyem, az sincs, amivel vegyek, ki es gyengültem, le es öregedtem, a szépségem es eltűnt, most már csak várnom kell a boldog halált. Ó, csak láthattam volna meg legalább bár egyszer azt a szép tündérleányt, mert akkor még bíznék az életemben. De így már semmi remény sem­mihez !"

Amíg így gondolkozott a gödörben, hát egyszer csak mit látnak szemei, elejébe toppan egy bakkarasznyi kis szakállas emberke, és azt mondja neki :

—    No, te világhíres Szép András, szerencséd, hogy rája gondoltál a Tündér Rózsára, mert ha nem, most felhörpentettelek volna, vagy izzé-porrá szaggattalak volna. Hanem most gyorsan ülj fel a hátamra, s én el­viszlek szép Tündérország széléig, s aztán megmutatom, hogy merre menj.

Hát mit volt mit tenni, felült András a manó hátára, s abban a szempillantásban már künn voltak a sza­badban. Akkor András es beléfogódzott a kicsi törpe emberke hajába, s akkor megfutamodott a terpe. Köd előtte, köd utána, egyet szökött, s kettőt ugrott, s már ott voltak a Tündérország szélébe. Hanem amikor letoppantak a földre, egyszerre megállott a terpe, s azt mondja Andrásnak :

—    Na, szállj le a hátamról, és innen indulj kelet felé. Nem messze van a tündérvár, ami egy hétszőrű macska sarkán forog, és azt énekli a vár, hogy ide Szép András, itt a tündérvár. És most már szervusz.

Alighogy kiszólta a száján, hogy szervusz, úgy el­tűnt a Szép András szeme elől, mintha a föld nyelte volna el. De helyébe ott volt újból az aranytollú pelikán.

Na, András megint megindult a madár után, de alig ment egy mérföldet, egyszercsak elér egy fehér vizű tavat.

„Ej — gondolja magában —, úgyes rég hogy nem fürödtem meg, most megfürdöm ebben a szép kicsi tóban."

 Na neki es vetkezett, de nem kellett sokáig bajlódjék a ruhájával, mert már úgy le volt rongyosodva, hogy félig csóré volt a teste. Na mikor már egészen csóréra vetkezett, akkor belément a tóba, de alig volt benne egy szempillantásnyég, hát úgy meg­melegedett a víztől, hogy muszáj volt kijöjjön belőle, s hát Uram Teremtőm, amikor kijött a fehér vizű tóból, azt veszi észre, hogy a szakálla s a bajusza, haja, szeme szőre mind a vízben maradt, s hát ő úgy megfiatalo­dott, mint egy újraszületett gyermek, és olyan erős lett a teste, mint a vas.

Akkor megindult a ruhája felé, hogy öltözzék fel, s hát kutya veszett teremtette, nincs ruha. Vajon ki tudta s mi tudta elvinni? „Na, most már jól nézek ki, csórén így el nem mehetek Tündér Rózsához, ha így meglát, azonnal kikergettet az országából." De eköz­ben mindegyre vigy- ázott, hogy nem látja-e a tolvajt, aki ellopta a ruháját. S hát egyszer látja, onnan nem messze a nádas szélében egy szép kaktuszfa alatt va­lami úgy fémlik. „Vajon mi lehet? megnézem." Menyen oda, s hát az ánté fáját, egy olyan gyönyörű legény­nek való rend ruha van ott, amilyent ő még világon való életében sosem látott. Hát ott van egy pár piros rézből készült fényes, hermonikás, mozsárszárú, sar­kantyús finom pár csizma, s hozzá egy tulipántos, vitézkötéssel kikandargatott sárgarézből készült haris­nya, de ez még semmi, hanem amikor meglátja, hogy milyen finomul elkészített ezüstlájbi, kabát s egy ra­gyogó aranyból készült pávatollas csárdás kalap van ott felbokrétázva, s mellette egy szivárványszín gyé­mántos kard, hát szeme-szája tátva maradt a nagy csudálkozástól. „Na — gondolta magába —, elég szép minden, csak volna az enyém, de mit érek vele, ha a másé."

Meglátja, hogy újból odaszállott a pelikán madár, és újból egy levelet visz a szájába, és leteszi a ruha tete­jére, és megint tovább megy. „Ej — gondolja magá­ban András —, legalább felolvasom azt a levelet, lám, mi van rája írva." S hát, Uram Isten, el ne hagyj, az van rá írva, hogy „Ez a rend ruha a másik helyett van küldve a Szép András számára, hadd legyen amibe hezzám jöjjön szép tündér városába. Siessen, s ne késsen, hogy hamar ide érhessen. A lájbinak a belső zsebibe ennivaló es van. A viszontlátásig — írta Tündér Rózsa —, szervusz."

Na, Szép Andrásnak sem kellett biztatás, hanem ha­mar felöltözött, és felkötötte a szivárványszín szíjjal a gyémántkardot, és a fejébe vágta a pávatollas arany­kalapot. Akkor bényúlt az ezüstlájbijának a belső zsebébe, hogy vegye ki az ennivalót, s hát gyírkos te­remtette, nem ennivaló van abban, hanem egy szép szál élő, hétféleszínű rózsa.

„Ej — gondolja magában —, milyen hazug leány az a Tündér Rózsa, hiszen azt írja, hogy ennivaló van ott, s hát csak egy szál virág. Pedig olyan éhes vagyok, hogy még a követ es megenném. No, de nem baj, leg­alább megbűzölöm, hogy milyen szaga van ennek a virágnak."

De alig hogy az orrához tartotta, hát egy tányér van a kezébe, és azon étel-ital, s pénz annyi, hogy alig bírta tartani a karja. Majdnem elesett a nagy álmélkodástól, hiszen még emlékezett rája, hogy az ezüstlajbi belső zsebéből csak egy szál szép rózsát vett ki, és most egy nagy kipingált, kicifrázott, virágos aranyból készült tángyér van a kezében, és annyi étel és ital s pénz van benne, hogy még száz kisiritett ba­juszú legénynek es elég lett volna. Na jól van, mindjárt le es ült a kaktuszfa tövire, és hezzálátott az evéshez. De alig falt az ételből, hát nem es étel van benne, ha­nem ezüst- s arany- s gyémánttollú kis madárkák, és amikor ismét belé akart nyúlni a kalánnal a tálba, hát az összes kis madárka tátja a száját.

„Ej, az anyjának azt az ánti bugyogóját annak a kitanult furfangos Tündér Rózsának, de hogy tud tré­fálkozni vélem. Na megállj, csak érjek oda, mert úgy megcsókolom, hogy még a föld is megmozdul alattunk." Ekkor letette a tányért a földre, és útnak indult, de alig lépett egypárat, visszatekint, s hát sehol nincs a tángyér. „Na, nem baj egyik isten adta, a másik el­vette, ismét ad a harmadik úgyes, három az igaz isten."

Na, megint csak ment tovább hét nap hét éjjel sza­kadatlanul. Egyszer csak meghallja, hogy milyen szép énekszó van, de olyan messziről jő a hang, hogy alig- alig lehetett hallani. De hogy ment a hang irányába, mind közelebb hallotta az énekszót, és azt is kiértette belőle, hogy azt éneklik, hogy :

"Jöjj el, jöjj el, siess már az én szivem téged vár csak már egyszer láthatnálak drága Szép András."

„Ej — gondolja magában András —, csak már egy­szer láthatnálak én es téged, drága szép Rózsám!"

És annyira felvidult a kedve s a reménye, hogy me­gint meggyorsította a menést. Pedig már a piros réz­csizmák kiszakadtak volt a lábából, és a lábai es úgy elváslottak a sok menéstől, hogy már a térdén kezdett volt mászni, de úgy es ment. Egyszer csak kiér egy nagy hegynek a tetejére, s hát kutya disznyó terem­tette, még olyan messze látszik a város, hogy alig-alig lehet látni. Hanem az nem lett volna olyan nagy baj, mert még négykézláb es elmászott volna odáig ha a hegynek a másik oldala nem lett volna kicsiszolt üveg­ből. De olyan sík volt, hogy még ha a legyek rája szálltak, azok es elsikultak rejta, úgyhogy még a nyakok es kitörött. Mostmár mit csináljon, hogy tudjon lemenni azon az irtózatos sík üveghegyen? Mert ha rája lépik, úgy lesikul a hegyről, hogy odalent a hegy lábánál még kötőtűvel sem tudják esszeszedni a csont­jait, olyan porrá szakad.

„Ej — gondolja magában —, már idáig volt ahogy volt, de már ezentúl nem lehet menni. Hanem itt ke­resek valami faodut vagy kőbarlangot. Immár ott es eltelik valahogy a hátralévő életem, mert itt már nem képes lemenni erről a hegyről tündérváros felé, és másutt sincs lejárat. Ha valami szárnyas le nem viszen innét, akkor itt kell elpusztuljak éhen."

De már menni kellett valahova, mert jött az eső és az este es, muszáj valami szállás után látni. Na, meg es indul a hegy tetején, és meg sem állott,  amíg egy nagy bokros fenyőfához nem ért. Gondolta magában, ő bizony felmászik a fára, nehogy valami vadállat még éjjel megzavarja vagy egye. Fel es má­szott a fa tetejébe, de az es olyan magas volt, hogy hét álló hónapig ment fel rája, és mégsem érte el a tetejét. Már megunta feljebb mászni, ott maradt a fának egy kihajló bokros ágán, oda lefeküdt, és ott pi­hent három nap s három éjjel. Ezalatt csak a fán ter­mett gyöngyvirágnak a lapijával élt, és csücsöri vagy hopojag szurkot rágott, és a fának a mezgéjét itta, ami a fakéreg alatt van. És amikor eltelt három nap és há­rom éj, akkor megint megindult. Mászni kezdett a fának a kiálló karján, és addig mászott hogy egyszer csak meglátja, hogy annak az ágnak a végénél hozzá van kötve egy szép virágkoszorú, és a koszorúnak a másik vége a hétszőrű macska sarkon forgó tündér­várnak a tetejéhoz van hezzákötve, és a koszorú a földtől lefelé a levegőben vagy hét mértföld magas­ságban lebeg.

„Na jól van, de most hogy menjek én át azon a le­begő koszorún? Hiszen még úgy levet valahol a szél, hogy soha senki meg nem kap. No, de lesz, ami lesz, Isten neki s egy fakereszt, s ha eltörik az sem lesz, megyek, ha akármi történjen, ha meghalok, legalább itt halok meg Tündérországban, Tündér Rózsáért."

Ekkor mászni kezdett átal a koszorún, és szerencsé­sen átal es ért a torony tetejére. De úgy forgott a to­rony teteje, hogy nem volt képes reja lépni. Hát mit volt mit tenni, már másodszor es úgy megnőtt volt a szakálla, hogy hét láb hosszú volt, s akkor elővette a fanyelű fütyü bicskáját, és avval levágott a hajából, s azt a tincs hajat felosztotta huszonegy felé, és essze bogozgatta, és az egyik végét hezzákötötte a koszorú­hoz s a más végéhez a kardját, és úgy leeresztette a földig. De még akkor sem érte a földet. Akkor le­vagdalta a szakállát, azt es hozzábogozta a felső vé­géhez, de még úgy sem érte a földet. Akkor levágta azt a szép kacskaringós hosszú sárga bajuszát, s azt es hezzá kötözte a másik végéhez, de még úgy sem érte a földet. Akkor levagdalta azt a hosszú szeme szőrét, amit kilencszer kontyolt fel a fejére, azt es hezzábogozta, de úgy sem érte a földet. Hát nem volt már, ami­vel megtoldja a hajból s a szakállból, hanem azon a kötélén ereszkedni kezdett lefelé. Amikor leért az alsó végéig, hát látja, hogy éppen az ő irányában van egy szép rózsás tulipántos ablak, és az ablakban van egy olyan szép leány, amilyent még emberi szem nem látott. Ekkor Szép András egy lendületet csinált, és egyszerre az ablakhoz vetette magát. De ekkor már nem volt ott az a szép leány. Az Tündér Rózsának csak a legszebb szobaleánya volt. Ahogy észrevette az ablakban, hogy egy szép legén ereszkedik le hajkötelen az ablak irányába, azonnal lefutott Tündér Rózsához, és jelen­tette, hogy itt van Szép András, a várt legény.

Ej, de felharagszik Tündér Rózsa, s úgy pofonvágja a szobalányt, hogy az elvágódott a padláson, hogy hogy mer neki akkorát hazudni. De ugyanabban a pillanatban bélépett a másik szobaleány, és az es je­lentette a szép legény megérkezését. Azt es jól pofon vágja, hogy hazudni mer neki, de ugyanabban a szem­pillantásban bément a harmadik szobaleány es, és je­lenti, hogy megérkezett a rég várt Szép András. No, de még akkor haragudott fel igazán Tündér Rózsa, és an­nak es olyan nyaklevest hintett a szájára, hogy még a fogai es lógtak belé, hogy mért hazudik neki. De alig telt belé egypár minuta, már kopogtattak az ajtón.

—   Tessék ! — és ekkor belépett a Rózsa szobájába Szép András.

De lett csudálkozás, hogy tényleg eljött az a világ­híres szép legény. Ekkor András köszönt illendőképpen, és jelentette, hogy ő ki és mi, és azt mondja Tündér Rózsának :

—    Na, te szép tündérleán, írtad a leveledbe, hogy jöjjek el, hát el es jöttem, hogy lássalak, és hogy te es láthass élve es, és most mit kívánsz tőlem?

Erre azt mondja Tündér Rózsa :

—    Na, jól van Szép András, látom hogy szép es vagy meg ügyes es. Hanem azt parancsolom neked, hogy addig nem esküdhetünk meg, amíg az istállómba a három ganyés lovamat megpucolod, és az istállómból a lóganéjt ki nem takarítod, mert azokat a lovakat akarom befogatni abba a hintóba, amelyikkel el kell menjünk esküvőre, és ha ezt a parancsomat megteszed, akkor biztos, hogy te lész az uram, s ha meg nem tu­dod tenni, akkor karóba húzatom a fejed.

Ej, elszomorodik Szép András. Hát ezért hívta ide őt ez a szép leán, hogy ő itt ganéjt hányjon, és lovat pucoljon? No, nem baj. Kimegy András az istállóba, s hát látja, hogy ott van megkötve három szép ló. Egyik rézló, a másik ezüstló, a harmadik aranyló. Na, nem gondolkozott sokáig, hanem nekivetkezett, és vette a nagy lapátot s kezdte hányni a ganéjt. De dolgozott, úgy hogy hetvenhét águlag csorgott le róla a verej­ték. De minél gyorsabban hányta ki a ganéjt, annál több lett örökké az istállóban.

Hej, elgondolkozik András, és leült az istálló kü­szöbére. A két markába temette a fejét, s éppen csak kezdett sírni. De úgy búsult, hogy a könnyei egymást érték, hogy mitévős legyen, s mit tudjon csinálni ezek­kel a gebe lovakkal, hogy ne ganyéjanak annyit, hiszen így még ítéletnapjáig sem tudja kihordani az istállóból azt a sok mocskot, s hát még mikor pucolja meg ezeket a farkastájognak való gebéket, hiszen ezek úgy ganélnak, mintha gép nyomná ki belőlük vagy kurázsoskodnának egymással. Akkor András leült az istálló küszöbére, és búsulni kezdett, hogy mitévő le­gyen, és mit tudjon csinálni. De alig hogy leült, meg­szólalt az egyik paripa — mert táltos volt mind a három —, kérdi Andrástól:

—    Hát te mit búsulsz úgy, te szép legény, András?

—    Hogyne búsulnék, mikor azt parancsolta Tündér Rózsa, hogy takarítsam ki az istállót, és pucoljalak meg tüktöket, és látjátok-e hogy nem vagyok képes rája, ha megfeszülök, még akkor sem.

—    Na hallod-e — mondja a táltos —, azon ugyan nem érdemes búsulni. Hanem menj el, s feküdj le az istálló bal sarkába, s a ganéj hányó lapátot és a söp-

 

rűt tedd a lábaidhoz keresztbe, s aludjál, holnap reg­gelig, és amikor én egyet nagyot horkintok, akkor kelj fel, és a lapátot és a söprűt állítsd az ajtó sarkához fonákul, a lapát fele s a söprűs fele legyen fejül, és akkor mü olyan szép fényesek leszünk, mint a tükör, és az istálló es tiszta lesz. És akkor te gyere hezzám, és nyúlj bé a bal fülembe, s ott találni fogsz egy rézdiót, s azt bontsd fel, s abban leszen egy szép ezüstkard, és egy aranyrend ruha, és a ruhát vedd magadra, a kar­dot kösd a derekadra, s akkor menj ki a ganéjrakás tetjére, és keresd meg a ganéjon azt a vad-csipke tövisbokrot, és ha megkaptad, a kardod hegyével érintsd meg háromszor a tövisbokrot, és akkor fogd meg, és húzd ki a helyéből, és megkapsz alatta egy csúf rossz rothadt nyerget, s azt hozd bé az istállóba, és tedd a hátamra, A többi az én dolgom, és te bujj el, hogy meg ne lásson téged senki, és elő ne gyere, amíg én nem nyerítek hármat.

Hát Szép András úgy es tett, ahogy neki a táltos mondta, és másnap reggel, amikor nagyot horkintott a ló, akkor gyorsan talpra szökött, és kapta a nagy ganyés falapátot és a söprűt, s gyorsan felállította az ajtó sarkához, és ő kivette a táltos rézlónak a bal fü­léből a rézdiót, azt felpattantotta, és kivette az ezüst­kardot, és az aranyrend ruhát, azt gyorsan magára szedte, és kiment a ganéj tetejére, és megkereste a vadcsipke tövisbokrot. Azt megérintette háromszor a kardjával, és megragadta jó tőben, és kirántotta on­nan gyökerestől. S hát tényleg ott van egy hétszáz esztendős rossz rozsdás nyereg kantárral együtt. Azt kivette onnan, és bévitte az istállóba, és rátette a réz- szőrű táltosra, és ő peding gyorsan elbújt egy három­száz esztendős vén bivalynak a farka tövébe, és meg sem moccant, amíg a táltos hármat nem nyerített.

Ez alatt az idő alatt reggel kiment Tündér Rózsa, hogy meglássa, mit csinált Szép András, s hát látja, hogy minden rendben van, és kereste Andrást, hogy dicsérje meg a munkáját, de sehol sem kapta meg. Kérdi a táltosoktól, járt-e itt egy szép legény, de azok megrázták a fejüket, és intettek Rózsának, hogy ott nem járt senki, csak a régi lópásztor. Megijed Tündér Rózsa, vajon hova mehetett az a legény, hi­szen nincs se lova, se pénze, se élelme, se senki isme­rőse. „Csak nem vitette el magát az én engedelmem nél­kül a hattyúkkal?" És ekkor előhívta a hattyúkat, hát azok es mind megvannak, de a legény még akkor sincs. Na, nem baj, majd előjön, ha megehül, mert a várkapun ki nem mehetett. De megparancsolta a tál­tosoknak, hogyha odamegy egy szép legény, hát fújjanak olyan levegőt reja, amitől elaluszik, és az­tán nyerítsenek neki, mert ő most menyen a fehér gyöngytemplomba, és csak délben jő haza. Erre el es ment Tündér Rózsa, és felült az üveghattyú szekérre, megérintette egy szál fehér ibolyával a hattyúkat, és azok felszálltak a levegőbe, s köd előttük, köd utánuk, egy minutára eltűntek, mintha a föld nyelte volna el. S ekkor hármat horkintott a réztáltos. Akkor egy-ket­tőre András es kikelt a bival farka tövéből, és előállott, s ekkor megint megszólalt a táltos :

— Na, te szép legén, most vezess ki engem az istál­lóból, s ülj fel a hátamra, mert viszlek téged es oda a folyó méztóhoz, mert ott van a fehér gyöngykápolna, és odament misére Tündér Rózsa. És amikor én le­szállok a földre, akkor szájj le rólam, s háromszor simogasd meg a homlokom, s én úgy eltűnök, hogy senki sem fog látni, s akkor te bal kézzel vess keresz­tet magadra. És abban a pillanatban olyan szép leszel, amilyent még emberi szem nem látott. Sokan-sokan kezet szeretnének fogni veled, de te senkire se nézz, se ne szólj. Tündér Rózsa es neked menyen, hogy fogjál kezet véle, de még reja se nézz, ő kacagni kezd, és szerelmet vall neked, de te ne hallgasd a beszédjét, hanem menj bé a templomba, s amikor a pap áment mond a rnise végén, akkor gyere ki gyorsan, és gyere ide, ahol hagysz, és hármat fújtass, és én ott leszek, s ülj fel hamar a hátamra, hogy Tündér Rózsánál hamarabb haza mehessünk, de ne felejtsd el, amit most mondtam, mert akkor pórul jársz."

Na jó, úgy es tett Szép András, ahogy neki a táltos mondta. Akkor a táltos letérdelt, és András felült a hátára, és amikor Tündér Rózsa eltűnt az udvarról, ő es felugrott a levegőbe, hogy a holdat úgy felütötte a fejével, hogy hét mérfölddel feljebb ment a hold, ő pedig úgy masírozott a csillagokon, mintha azok mind lépcsők lennének, vagy deszkapadláson járt volna.

Egyszer csak lecsapott vízszintesen a földre, és le­szállt egy szép pálmafa alá a méztónál. S ott leszállott András a hátáról, s bal kézzel keresztet húzott magá­ra, s abban a szempillantában úgy megfiatalodott, és úgy megszépült, hogy a napra lehetett nézni, de reja nem. Akkor megsimogatta háromszor bal kézzel a ló homlokát, és abban a pillanatban eltűnt a ló. Ekkor ő elment a templomajtóig, de úgy elállták a tündérle­ányok az útját, hogy alig tudott szabadulni tőlük, mert mindegyik kezet akart fogni véle, és mindegyik sze­rette volna, ha ő a vőlegényük lenne. Odament Tündér Rózsa es, hogy kezet fogjon véle, de ő nem szólt sem­mit, sem nem nézett. Egyszerre csak bément a fehér gyöngy templomba, és leült a legények székébe, és eltakarta szemét, fülét, hogy se ne halljon semmit, se ne lásson senkit. De azért figyelt, amikor a pap áment mondott, ő gyorsan kijött, és elment a méztó partra a pálmafa alá, s hármat fütyült, s ott volt a réztáltos, s ő gyorsan felült rá, s por előttük, por utánuk úgy el­vágtatott, hogy senki sem látta merre. De ment utána Tündér Rózsa, ütötte, verte, kergette a hét hattyút, de mind hiába. És ahogy hazaért Tündér Rózsa, azon­nal ment az istállóhoz, hogy nézze, meg, hogy ott van-e a Szép András, s hát látja, hogy ott van, hányja a ganéjt, és csorog le róla a verejték, mintha úgy önte- nék rá, és abba a csúf, rongyos, foltos mocskos ruhában van, amelyikben nála jelentkezett volt.

—   Na — kérdi Andrást —, hol s merre voltál, ma amikor kerestelek?

—    Hát hol legyek ? A  bőrömbe.

—   Jó jó, de hova jártál?

—   Sehova, itt voltam, az istállóban.

—   Ne hazudj mást, mert ez nem igaz, itt nem vol­tál.

—    Dehogynem, ott aludtam a vén bivaly farka tövibe, s ha nem hiszi, hát nézze meg, mert még a szal­mát se hordtam ki onnan, s a hálósapkám es ott van.

No, meg es nézi Rózsa, s hát tényleg ott van min­den hálóruhája.

—    Ahogy felkeltem, azután etettem s itattam eze­ket a ganyés gebe lovakat, én nem jártam sehová.

—    De méges, nem voltál máma a fehér gyöngy­templomban ?

—   Nem én, felséges kegyes kisasszony.

—   No nem baj.

Ez így eltelt, elmúlt, s Tündér Rózsa nem tudta meg az igaz valóságot. S elkövetkezett a másik nap. Akkor megint elment Tündér Rózsa a templomba. De akkor a kristál márna gyöngykápolnába ment a tejtó mellé, és megnézte az istállóban, hogy mivel dolgozik András. Hát látja, hogy térdig jár a lóganéjba, de még az arca es olyan mocskos volt, hogy retek megtermett volna benne, na. Neki se szólt Tündér Rózsa, hanem felült tizennégy fogatú üveghattyú hintóba, s elvág­tatott, mint a sebes szélvész.

S akkor Andrásnak sem kellett több. Megint elment minden parancs nélkül a réztáltos kancához, és ekkor a jobb kezével bényult a kancának a jobb fülébe, és kivett onnan egy ezüstmogyorót, s azt felnyitotta, és kivett belőle egy szép aranyrend ruhát és kardot, s azt magára szedte, s azt a rossz nyerget felvette vas­villával az ezüstszőrű csikóra, és abban a pillanatban felszökött a hátára, és gondolta, hogy szeretne most ott lenni, ahol Tündér Rózsa királylány van. De alig hogy ezt kigondolta, úgy felugrott az ezüstcsikó, hogy még az istállót is felvitte a levegőbe, vagy tizennégy mérföld magasságban, s ott es az istálló tetején szö­kött ki, hogy senki meg ne lássa és ráugrott a szivárvány­ból készített hadak útjára, és azon ment addig, amíg elért a tejtó irányába, s ott gyorsan leszállott a földre a tejtó partjára. Egy répafa tövében megállott, és megint úgy tett mint első vasárnap, sem nem szólott senkinek, sem nem nézett senkire. De azért nézték őt az egész templom népe, és amikor megint a pap áment mondott, ő csak kifordult a templomajtón, és úgy el­tűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Na, Tündér Rózsa is kijő a templomból a hosszú csíkos fátyolban, s felül a hattyúszekérre. De vágtatott úgy, hogy még a felhők es porzottak belé, de nem érte utol a szép legényt, és amikor hazaért, megint ment az istállóba. S hát majdnem hónaljig jár a mocsokba András, és olyan csúf, hogy nem lehet még rája nézni se, de azért megkérdezte :

— Na, András, hol jártál máma? Nem voltál ott a tejtónál való kristálykő kápolnába?

—   Nem én, felséges királyné asszonyom, ugyan hova gondol, hiszen nem tudok szabadulni ezektől az átkozott lovaktól. Én örökké pucolom, s méges po­rosak, és nincsen vasárnapi ruhám. Ebbe a ruhába még az istállóból sem merek kimenni.

—    No, hát szép dolog. Éppen olyan legényt láttam mint te.

Na, jól van, ez es annyiba maradt. Eljött a harma­dik vasárnap es. Megint betekint Tündér Rózsa az istóllába, hadd lám, mit csinál András. Hát látja, hogy keféli a lovakat egy vasrángával, úgyhogy még az istálló es mozog belé. No, nem szólt semmit, megint felült a huszonegy fogatú üveg hattyús hintóba, és el­vágtatott kelet irányába. Ekkor megint megszólalt a réz kanca :

—    Na, édes gazdánk, most nyúlj a farkam alá, s ott találsz egy szem likas babot, s azt vedd ki onnan, pattantsd fel a födelét, és lesz benne egy szép gyémánt­szín ruha, és egy ugyanolyan kard. Azt kösd fel, a ruhát vedd fel, s ülj fel a csillám aranyparipa csitkóra, de vigyázz hogy le ne essél róla, és ha elértek a hely­színre, ahol lesz Tündér Rózsa, ott megint csinálj úgy a csitkónak, ahogy nekem csináltál volt, és most se szólj senkinek, se ne nézz senkire, hanem menj bé a gyémántharmat kápolnába, és mikor vége a misé­nek, akkor gyorsan távozz, hogy Tündér Rózsa utol ne érjen, mert akkor vége nekünk es, neked es.

Na jól van, András mindent úgy csinált, ahogy a táltos mondta, és azon a vasárnap es szerencsésen vissza tudtak jönni. És ekkor es elment Tündér Rózsa az istállóhoz, s hát olyan szertelen András, hogy még szóba sem mert véle állani, hanem bément a szobá­jába, és mérgében és keservében hétszer rázta ki a hideg, hogy nem tudta utolérni azt a szép legént, és úgy elájult keservében, hogy kilenc kád vizet kellett rája locsoljanak, és amikor megint észretért, akkor béhívatta Andrást az istállóból, és megkérdezte, hogy járt-e ebbe s ebbe a kápolnában ma. De András csak annyit mondott:

—    Ugyan, hova gondol a felséges királyné asszony? Ilyen ruhában kinek volna kedve templomba menni, hiszen láthatja, hogy csupán fancsika.

—   Na jó, elmehetsz.

Na ez es eltelt, de olyan beteg lett Tündér Rózsa, hogy nem tudott a világról sem. Hívtak oda papot, doktort, s mindenféle tudós embereket és asszonyokat, de senki sem tudta meggyógyítani, és emiatt gyászba borult az egész Tündérország, hogy az ország legszebb leánya haldoklik.

Ekkor megint azt mondja a táltos paripa :

—    Na András, most megint rajtad a sor. Gyorsan vedd ki a bal fülemből az ezüstdiót, s abból vedd ki a ruhádat, s kardot. Öltözz fel, és nyergelj fel, mert men­nünk kell táncolni a Tündér Rózsa virágos kertjébe. De vigyázz, a hátamról le ne essél, mert járok én olyan táncot, hogy elmúlik minden betegsége asszonyunk­nak.

Na jói van, fel es öltözik András, és felnyergel, és kiugrat a Tündér Rózsa virágoskertjébe, és ott olyan táncot járatott a lóval, amilyent még Adám s Éva sem látott.

Ej, de meglátja ezt Tündér Rózsa az ablakon ke­resztül. Nézi, nézi, de majdnem kiszökött mind a két szeme csudájába. Lekiált neki :

—    0, gyere ide, te szép legény, hiszen már rég hogy kereslek.

De András még rá se nézett, hanem csak megint át­ugratott a palotán, és béugrott az istállóba, s gyorsan levetkezett, és elrejtett mindent, és megint kefélni kezdte a lovakat. Ekkor elküldött Tündér Rózsa egy szobaleányt, hogy nézze meg, hogy mit csinál András. De nyomba már jött es vissza a szobalány, és mondja, hogy András a lovakat keféli abban a rongyos ruhában.

Ej, de úgy vágta földhöz magát Tündér Rózsa, hogy azt hitték, hogy a föld fenekéig megy. Megint reja locsoltak vagy tizennégy kád vizet, és még betegebb lett, mint amilyen volt. Mérgében, hogy most sem tudott kezet fogni azzal a szép legénnyel! Akkor megint azt mondja a táltos kanca : — Na, édes gazdám, most vedd ki a jobb fülemből az aranymogyorót, és vedd ki belőle az aranykardot és az aranyruhát, s öltözz fel gyorsan, s nyergeld meg az ezüstszőrű csitkómat, most az viszen ki táncolni, mert ha nem, nemsokára kifújja a lelkét Tündér Rózsa. De most se szólj neki, bármit mondjon, reja se nézz.

Úgy es tett András, ahogy a táltos parancsolta. Me­gint kiugrott a virágoskertbe az ezüstszőrű csitkóval, és kezd táncolni a csitkó, úgyhogy még a palota es mozgott belé.

Megint észreveszi Tündér Rózsa, és odamegy az ab­lakhoz. Hát uramfia, úgy forog egy helybe az ezüst csitkó, mint a forgószél, és olyan táncot jár, amilyent a Nóé ideje óta még ló nem járt. Rejta van a szép legény aranyos ruhában. Ekkor sírva kérte a legényt, hogy jöjjön oda hezza, de András még a fülét sem mozdította a szép hívásra, hanem amikor az inasok mentek oda, hogy levegyék a ló hátáról, s odavigyék Tündér Rózsának, hát csak egyet ugratott, s kettőt szöktetett s már sehol sem volt.

Na, szaladnak az istállóhoz az inasok, hogy lám ott­hon van-e az ezüstszőrű csitkó meg András. S hát mit látnak? András ott van a csitkó mellett, térdig ganéjba, s a rongyos ruhában keféli a csitkót. Mennek gyorsan, s jelentik, hogy András keféli a lovakat, de olyan mocskos, hogy nem kévánatos reja nézni.

Ekkor megint úgy verte a földhöz magát Tündér Rózsa, hogyha meg nem fogták volna, hát igazán még a feje es béromlott volna, még így es kicsikkant volt a helyéből a nagy lábujja. Ekkor megint úgy megfeke­tedett mérgibe, hogy huszonegy kád vizet mostak reja, amíg visszanyerte a formáját s az eszét, de akkorán sírt, hogy az egész város népe esszegyűlt csudájára s sajnálatjára, hogy nincs szerencséje a szép legények­hez.

Na, jól van, ez es eltelt, de még hétszerte betegebb lett, mint amilyen volt. Már nem es bíztak az életjihez.

Ekkor megint megszólalt a táltos kanca :

—    Na, András, szedd essze magad gyorsan, mert Tündér Rózsádnak a lelke fel van jőve a szájába, s ha ki találja nyitni a száját, hát azonnal kirepül onnan bagoly képében, s akkor neked nem lesz Tündér Rózsád. Most öltözz gyorsan a színarany ruhádba, s ülj fel az aranycsitkóra, és ugrass oda a Tündér Rózsa ablaká­hoz, amíg még élve kapod.

No, András sem lett rest, gyorsan felöltözött s fel­nyergelt, és kiugratott az istálló tetején a cúghúzó likon, és már a másik pillanatban ott volt a Tündér Rózsa ablaka alatt. Táncoltatta az aranycsitkót. Ek­kor nyelt egyet Tündér Rózsa, és a lelke visszament a hasába, de úgy kiduvadtak a szemei örömében, hogy vasbottal kellett visszaverjék. Ekkor a nevére szólott a legénynek :

—    Ó, drága Szép Andrásom, ne tréfázz már többet vélem, hanem gyere ide, hogy csókoljalak meg.

Nahát, mit volt mit nem tenni, már megunta volt András az istállóban lenni, hát odament, és megölelte Tündér Rózsát, és akkora csókokat nyomott az arcára, hogy még a helye es veresen maradt. De Rózsa se mondatta magát, hanem úgy esszevissza csókolta Andrást, ahol találta, még a nyaka csigáját es, a háta közepét s a hasát es, hogy nem volt már olyan hely, ahol üres lett volna, s akkor béhívta szobájába, és felvette a gyöngyfátyol ruháját, és kifésülte a szivár­ványszín haját, és elmentek a paphoz, és megesküdtek. És azután csaptak egy olyan lakodalmat, amilyen még nem volt világ kezdete óta, mert hét álló esztendeig tartott a mulatság. Volt étel-ital elegendő, de istenes ember volt, aki kapott egy falatot belőle. Mert én es ott voltam, de csak túrós málét kaptam s töltelékes ká­posztát s gomolyag pityókát savanyú tejjel, de az es jó volt, Isten fizesse.

Ez így volt, aki nem hiszi, hát járjon utána, s az­után éltek boldogul az új párok, és azután oda köl­töztették a Szép András szüleit es minden pereputtyostól, rokonostól, sógorostól, komástól, és azután éltek a legnagyobb nyugalomba, és még most es élnek, ha meg nem haltak. Az Isten boldogítsa őket Tündér­országba, és münköt es itt.

 

Szép András - Kézirat, első közlés.

Albert András kézirata 1943-ból, Csíkszent­domokos R.

Mesénk a két nemzetközileg is jól ismert típus: a Hattyúlányok és az Üveghegyi királykisasszony igen logikus összekapcsolása. Egyéb változatok híján egyéni alakulatnak látszik, gyanúnk szerint azonban székelyföldi lokálredakció.

 

 Ortutay Gyula, Kovács Ágnes, Dégh Linda  (szerk.): Magyar népmesék. Budapest, 1960, Szépirodalmi Könyvkiadó.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.